Szerző: Határátkelő
2019.08.06.
A kérdés így, a nyári hazalátogatások (na tessék…) idején talán még gyakrabban merül fel. Szóval vajon az az igazi otthon, ahol felnőttünk vagy ahol most élünk? Szerintem a legtöbb határátkelő egyetért abban, hogy az embernek lehet két otthona, szeretheti mindkettőt. Louise ugyanakkor úgy látja, ezzel az is együtt jár, hogy az embernek „két változata” él majd egymás mellett.
„Amikor visszatértem a karácsonyi ünnepekre Németországból, ahol az előző négy hónapot töltöttem, egy barátom megkérdezte: mikor megyek haza? A haza alatt Németországot értette. A kérdést vádlónak is lehetett venni, hogy az ország, ahol felnőttem, nem az az otthonom többé, ha egyszer elhagytam, hogy már máshol éljek.
Bármely határátkelő azt fogja mondani, hogy lehet két otthonod és szeretheted mindkettőt, de olyan, mintha két verziód lenne. Olyan, mintha a szíved ketté hasadna és egy rész jutna mindkét helyre. Az itteni és az ottani éned, az ottani életed és az, amelyben élsz, bárhol is vagy.
A szülőhazádban mindannak a betetőzése vagy, ami valaha is voltál, az iskolás gyerektől a meg nem értett tinédzseren át a felnőttig. Úgy érezheted, nincs menekülés az egész történettől. A szülőhazádtól távol viszont csupán az vagy, akinek mutatod magad, a múlt nélkül, nem valakinek a gyerekeként vagy testvéreként.
A múltadon, annak tényein nem változtathatsz, de a hozzájuk kapcsolódó érzéseken igen Képlékeny, hogy mi az otthon és hogy mit akarsz tőle. Lehet, hogy névtelenséget keresel, ezért távozol, de a meghittség miatt térsz vissza.
Az élet könnyen válhat e kettősség közötti folyamatos huzavonává: az ember szeretné levetni a múltját (vagy annak egy részét), ugyanakkor szeretné azt is, hogy ismerjék. Sóvárog valami új, más iránt, de közben szereti az ismerősség nyújtotta kényelmet is. Hasonló a helyzet a helyismeret és az újrakezdés esetében is...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.