ÉLET ÉS IRODALOM 2019/31. SZÁMÁNAK TARTALOMJEGYZÉKE (2. RÉSZ)

ÉLET ÉS IRODALOM
Szerző: ÉS
2019.08.02.

I N T E R J Ú

Nagy N. Péter: Az egészet újrabeszélgetném a társadalommal 

Interjú Vecsei Miklóssal, a cigányság felzárkóztatásának miniszterelnöki megbízottjával

F E U I L L E T O N

Jólesz György: Anton Bruckner Olasz szimfóniája

K R I T I K A

Králl Csaba: Időkapszula
(Tanztheater Wuppertal: Masurca Fogo – Bécs, ImPulsTanz)

A Wuppertali Táncszínház jobbára hagyományt ápol, csak megfontoltan újít. Kívülről úgy látszik, a teljes bauschi életművet bekebelezendőnek és újrahasznosíthatónak tartja. A Masurca Fogo azonban – Almodóvar-filmidézet ide vagy oda – több szempontból is nehéz eset. A Bausch-oeuvre-ön belül rutindarabnak számít, és a rekonstrukciója sem sikerült a legjobban. Hangulatában napfényesebb, könnyedebb és életvidámabb, mint a repertoár (általam látott) több darabja, ez a könnyedség és életvidámság azonban sokszor felszínességbe és a jelenetek túlzott egyolvasatúságába csap át, melyből rendre hiányzik az izmosabb Bausch-művekre jellemző költői mélység és érzéki szenvedély.Tovább

Csuhai István: Bitang emberek
Tommy Orange: Sehonnai. Fordította Pék Zoltán. Kult Könyvek, XXI. Század Kiadó, Budapest, 2019, 319 oldal, 3990 Ft

A korosztályomban jószerével minden fiú számára az olvasás, a könyvolvasás vivőanyaga volt az indiánregény, a borítótól borítóig olvasás, a végigolvasás mércéje egy olyan életkorban, amikor az ember még egyáltalán nem tesz különbséget könyv és regény között, nem is képes rá. És persze semmilyen mértékben nem firtatja J. F. Cooper vagy May Károly autentikusságát. Néhány évig filmekben még elkísértek az indiánok, a klasszikus amerikai westernek és az NDK-jugoszláv koprodukcióban készültek egyaránt (az olasz westernben, utólag kissé megmagyarázhatatlanul, mégis nagyon jellegzetes módon, nemigen szerepelt indián), de aztán a mozijaimból is végleg kivesztek, elbitangoltak mellőlem vagy elbitangoltam tőlük.

A HÉT KÖNYVEI

A könyvújdonságokat az Írók Boltjának (Budapest VI., Andrássy út 45.) segítségével adjuk közre. A listát összeállította: Négyesi Móni. A könyvek 10% kedvezménnyel megrendelhetők az irokboltja.hu weboldalon.

Pataky Adrienn: Ex libris

Izsó Zita: Éjszakai földet érés
Kali Ágnes: Ópia
Simon Bettina: Strand
Szabó T. Anna: Ár

Demény Péter: Életparton megülő horgászás
Szilágyi István: Katlanváros. MMA Kiadó, Budapest, 2019, 209 oldal, 3400 Ft

A kulcsszó az érdeklődés. Az igazi érdeklődés, amely a maga szemével akarja látni az asszonysírt (Asszonyélet egy sírkövön) és a hegyeket, és nem is „engedi el” őket, amíg mindent meg nem tudott róluk. Érdekes ellentétet vázol fel Szilágyi, amikor azt mondja, „a vízparton ’megülő’ horgászás” (112.) és a hegygerincek bebarangolása (voltak) az ő nagy szenvedélyei, hiszen a „megülés” éppen arra jó, hogy az ember újra végigélje mindazt, amit egyszer már „igazán” megélt, elemezze, szétszedje és összerakja.

A „voltak” szó nem véletlenül kívánkozott a mondatba, még ha csak zárójelben is. A legkésőbbi írás, az „Aztán kitágult a világ…” is 1986-os, több, mint harminc éves tehát, ahogy a fülön is a szerző egy fickósabb, tán éppen az 1989 előtti időszakból származó fényképe látható.

Konkoly Dániel: Ember van bent
Falcsik Mari: Az igazi idő. Je­len­kor Kiadó, Budapest, 2019, 160 oldal, 1999 Ft

Felmerülhet az olvasóban a kérdés, hogy mi a viszonya Falcsik legújabb kötetének a fülszövegben is olvasható személyességhez? Úgy tűnik mintha egy jól körülhatárolható történettel rendelkező egyén lenne a beszélő, akinek vannak szülei, vannak emlékei, keze, lába (főleg bokája: A bokám!). Szerintem azonban a történetek egyedisége ellen vagy a személyesség ellen dolgozik a szövegek átélhetősége, általánossága, de még erősebben a gyakori allúziók és az egyéb szövegközi viszonyok. A Zöldben Baudelaire Egy dög című versét idézi meg: „lám van merszed a dögöt megszemlélni / [...] / a bomlást nézed – látod-e magad?”. Már a francia szimbolista költeménye is arról tanúskodik, hogy a megszólított szép hölgy teste is ugyanolyan körülmények között fog lebomlani, mint az eléje kerülő állati tetem. Falcsik versei ezt a testi egyediséget romboló aspektust hangsúlyozzák még tovább, az állatit el nem különítve az ember testi mivoltától.

Huszár Ágnes: A kisember szenvedéstörténete
Gervai András: Bayreuthtól Bag­da­dig. Bűnösök, cinkosok, áldozatok. Kalligram Kiadó, Budapest, 2019, 316 oldal, 3500 Ft

A szerző a Kádár-korszak politikai hátországában ismeri ki magát igazán. Számos könyvet és tanulmányt írt már a titkosrendőrség munkájáról, a másokról kényszerből vagy önszorgalomból jelentő spiclikről. Nem kevésbé jártas a művészeti életet alakító, tiltó, engedő körök világában. Ebben a részben érvényesül legjobban hihetetlen pontossága és filológiai érzéke. Képes egy hazug, rossz könyvből is kiemelni az igazság darabkáit (Moldova György: Kádár János), bemutatni az öncsalások és tudatos elhallgatások mögött az esendő embert (Ortutay Gyula: Napló).

Különösen érdekesek azok a fejtegetések, amelyek a rendszert formáló és neki nevet adó személy – Kádár János – körül kialakult mítoszokat szembesíti az iratok és tanúvallomások kiábrándító ridegségével. Szükség van erre a korszak iránt feltámadt hazug nosztalgia idején.

Beck András: Nem ér a nevem
Ketten egy új könyvről – Alan Moore–Eddie Campbell: A pokolból. Fordította Bayer Antal. Vad Virágok Könyvműhely, Budapest, 2019, 574 oldal, 7990 Ft

Alan Moore és Eddie Campell nagyszabású képregénye, mely a ’80-as évek végén íródott, kötetben azonban csak 1999-ben jelent meg, Stephen Knight Hasfelmetsző Jack: a végső megoldás (1976) című könyvére épül. Az alcímet persze nem érdemes túl komolyan venni. Hiszen a ripperológia minden második könyve az akták lezárását, az igazság napvilágra kerülését, a nagy leleplezést ígéri. Ráadásul maga Moore jegyzi meg Knight sokak által megcáfolt elméletéről, hogy a szerző alighanem „szellemes átverésnek szánta”.

De hát akkor miért ez a mese adja a képregény történetének gerincét? A kérdés önkéntelenül adódik, de egyszerűen megválaszolható. Egyrészt: a többi elmélet sem áll szilárdabb alapokon. Másrészt: a ripperológusok nemes versenyében nehéz vetekedni a Knight kínálta sztorival: Viktória királynő kompromittálódott unokája révén benne van a királyi család, mégpedig nyakig, a szabadkőművesek misztifikációik és machinációik teljes vértezetében, sőt a művészeti világ is, az említett Walter Sickerttel élen. A gyilkos azonban ebben a történetben nem ő, hanem a királyi herceg orvosa, William Gull, aki egyenesen őfelségétől kapja a megbízást a prostituáltak kiiktatására.

Svébis Bence: „Ponyvaregények és sírkövek”
Ketten egy új könyvről – Alan Moore–Eddie Campbell: A pokolból. Fordította Bayer Antal. Vad Virágok Könyvműhely, Budapest, 2019, 574 oldal, 7990 Ft

Moore-t azonban épp a gyilkosságok és a gyilkos kiléte érdekelte a legkevésbé. A From Hell valódi tétje, hogy bemutassa a gonosz jelenlétét a történelemben, a korokon átívelő, testet öltő borzalmat, melynek csak egyik állomása Whitechapel. Gull, bár magától Viktória királynőtől kapja a megbízást, a brutális és szakrális kivitelezésre látomásai sarkalják. Moore ezekben a víziókban éli ki igazán magát, hiszen a képregény nagy részében a viktoriánus London fojtogató, hazug, és elkeseredett miliőjében gázolunk – amit Eddie Campbell szinte vázlatszerű, fekete-fehér, a korabeli újságok illusztrációit idéző képkockái hátborzongatón adnak vissza –, ám mikor Gull a jövőbe lát, olyan erős társadalomkritikáját adja a modern világnak, ami egy sorozatgyilkos szájából még rémisztőbb, mert igaza van.

Azonban ez a globális gonoszkép nem mindig működik, Moore érezhetően túlkutatta magát és nem akart semmit sem kihagyni, így akad pár teljesen indokolatlan és a dramaturgiába nehezen illeszkedő pillanat. Az ötödik fejezet egy német nyelvű jelenettel indít: 1888 augusztusában – a whitechapeli gyilkosságok idején – egy férfi és egy nő szeretkezik Felső-Ausztriában. Az, hogy ennek mi a jelentősége, csupán a kötet végén található, Moore által írt, mintegy negyvenoldalnyi jegyzet vonatkozó részéből derül ki: Hitler fogantatását ábrázolják a képsorok, vagyis az egy pillanatban, de globálisan jelenlévő gonoszt akarta itt ábrázolni Moore. Hát, nem sikerült.

Sinkó István: Egynyári kaland
(Bálványos Levente, Kiss Péter, Juhász Dóra, Nagy Benjámin és Andreas Werner kiállítása a Viltin Galériában szeptember 7-ig látható.)

Inkább egy ad hoc kollekció ízléses tálalása az, amit látunk. A Viltin jelenlegi és esetlegesen jövőbeni saját művészeinek felsorakoztatása három vagy több munkájuk segítségével.

Mélyi József: Zsugorított maximalizmus
(Julian Schnabel kiállítása október 5-ig látható Veszprémben, a Csikász Galériá­ban.)

A technikai változatosság mellett elsősorban az a megkapó, ahogyan mégis érdekessé teszi a képeit; ahogy ügyesen egyensúlyoz az ismert és az ismeretlen, a lélek kivetülése és a síkra vetített kép között. A nyomatokból is kiderül, hogy Schnabel hihetetlen dimenzióérzékkel rendelkezik (amennyiben létezik ilyen érzék). A képeken belül a néző – ha belemegy a játékba – mindenütt léptékugrásokat regisztrálhat: mintha minden egyes grafika valamennyi képeleme egy képzeletbeli és egyben elképzelhető nagyobb képhez is tartozna, mintha egy óriás tenné még rá a kézjegyét, vagy szakítana bele az anyagba a kisujjával.

György Péter: Zsidó Kiválóságok Háza
Az üres tér múzeuma
(Balatonfüred – Zsidó Kiválóságok Háza: Einsteintől napjainkig – Zsidók és csúcstechnika, állandó kiállítás)

Attól tartok, hogy ez az – ismétlem – vitathatatlanul jóindulatú vállalkozás semmi más, mint akaratlan vagy szükségszerű lenyomata annak a kultúra-, illetve nemzetiidentitásfogalomnak, amely a Fidesz politikai programjának lényegi része. Mintha a Sorsok Háza-szindróma ismétlődött volna meg Füreden. A Fiumei úton lévő épületet is jeles építész, Ferenczfy-Kovács Attila tervezte, s kívülről nézvést látványos is.

Báron György: Érzelmek útvesztői
(Kettős életek. Francia film. Forgatókönyvíró-rendező: Olivier Assayas.)

Az anyai ágon magyar származású (s nyelvünket tűrhetően beszélő) rendező nevétől nem hangos sem a filmsajtó, sem a bulvármédia – pedig korunk egyik legrokonszenvesebb és legtermékenyebb filmese. A nyolcvanas évek közepe óta huszonhárom egészestés mozit készített, díjat nyert Cannes-ban és Velencében, megkapta a Golden Globe-ot, Emmy- és Európa-díjra jelölték, olyan világsztárokkal dolgozott, mint Nick Nolte, Kristen Stewart, Isabelle Huppert, Maggie Cheung, Jean-Pierre Léaud, továbbá többször is Juliette Binoche, akinek Kieślowski és Kiarosztami után állandó alkotótársává vált.

Végső Zoltán: Hárman a Fonóból
(Boban Marković Orkestar: Mark; Cimbaliband és Danics Dóra: Iram; Balogh Melinda: Napkerék – Fonó, 2019)

A lemez a World Music Charts Europe (WMCE), a legrangosabb világzenei lista élére jutott júliusban. Mit mond ez nekünk? Semmit! Itt van egy lemez, aminek a fülszövegében megint leírják, hogy Kusturica, filmzenék, bla, bla, bla. Pedig erre a 20-30 éves hivatkozásra semmi szükség, Boban Marković mindentől függetlenül, kitartó munkával lett Boban Marković, tényleg remek trombitás és még jobb zenekarvezető, hatalmas bulikat tart, mindenki szereti, sokakkal játszott együtt, választott otthonának – Magyarország – szintjén már-már popzenészi népszerűségig jutott: és mintha ez motiválta volna az új anyag létrejöttét.

Molnár Zsófia: Ismeretlen ismerős(ök)
(AlkalMáté Trupp: Czukor Balázs, Jurányi Ház, július 27. 20:30)

A színpadon talán kevésbé pörögnek az események, talán zene is valamivel kevesebb van, de egyrészt Czukor Balázs igenis nagyon fontos dolgokat oszt meg önmagáról, másrészt az idő múlása szempontjából kifejezetten szerencsés, hogy nem korábban került rá a sor. Mert így nemcsak az derül ki, hol és mikor voltak eddigi életének szép számú fordulópontjai, hanem az is, hogy ez a kicsit rejtélyes colos fiú (most) őszintén empatikus.

Fáy Miklós: Megválaszolatlan kérdések
(Telemann: Der geduldige Socrates – Hungaroton, 1987)

De A türelmes Szókratész bő harminc év után mégis fölkerült a slágerlistára. És ha lenne valami Székely András-sajtótájékoztató, akkor volna kérdésem: tényleg, ugye tényleg olyan nagy komponista Telemann, mint a két haverja? És ha igen, nem lehetne ezt valahogy tudatosítani az emberekben? Kilencven év, az végül is nem olyan sok, még nekiláthatna a népszerűsítésnek Székely András.

Grecsó Krisztián: Gyász
(Exkluzív interjú Vajna Tímeával, Tények plusz, Tv2)

Lehetetlenül szomorú, letaglózó és reménytelen az egykori kereskedelmi csatorna, a Tv2 úgynevezett exkluzív interjúja, melyet a néhány hónapja elhunyt filmproducer és szerencsejáték-mogul, Andy Vajna özvegyével, Vajna Tímeával készített. És ugyanilyen nyomorult dolog róla beszélni. Semmivel sem különb ügy, mint elkészíteni. Ezek a mondatok már a számlámon vannak, és csak romlik a helyzet. Nincs mit megérteni, nem lehet megőrizni semmilyen emberséget és méltóságot.

I R O D A L O M

Orcsik Roland: Madarat hajtogat

Orcsik Roland: A sötétség közhelyei

Wirth Imre: Vonalat húztam a csöndbe

Szív Ernő: A kisfiú

Ha arra gondolok, hogy kötelességem megírni, mert tanú vagyok, mert talán én tudom a legjobban, kivételes tudás birtokában, ugye, vagy, és ez sem elhanyagolható, alig tudok róla, a témámról valami igazán lényegit, relevánsat, fontosat, és akkor ez a nem tudás, ez a kirekesztettség lenne éppenséggel az én aduászom. Butaságom története. Hibáim története. Balfogásaim példatára.

És nem csak az, hogy megírtad. Nem csak az, hogy el tudtad mondani. Mert például nem. Mi az, hogy nem tudod megírni, valamiért nem megy, mert van ilyen is, nekirugaszkodsz, abbahagyod, újrakezded, nem megy. Megfullad a mondat. Eltörik, mint egy kis faág, amire túl nagy díszt akasztottál. Ott van szeretet? Amikor sötét titkokat, fájdalmas emlékeket fogalmazunk meg, abban van szeretet? Biztosan van valami, mert ugye, Misikém, a szeretet...

Kötődés, mondja.

Keresztury Tibor: Betelt a pohár
– Nem erőszak a disznótor –


Mire kitisztult a tekintete, öten ültek ott, kettő a feltáró jellegű, kéretlen vallomás hatására megszökött. Balra tőle egy harminc kilónál nem nehezebb, apró ember patakokban verejtékezik. Mellette egy idősödő férfi rágja véresre a körmeit, odébb egy bomlott tekintetű kolléga mantrázik, mormol valamit szakadatlanul, előre-hátra hajlong­va a padon. Lábánál tócsa – nem vette észre, hogy maga alá hugyozott. Négy leharcolt, a kétségbeesés legmélyebb bugyrában vergődő árnyalak teljes apátiában, meg a nő. A tegnapi felkészítő terápián nagyobb arányú volt a lemorzsolódás, gondolta, hogy gondoljon valamit, az utolsó, megerősítő csoporton is jó pár delikvenssel többen voltak azoknál, akik itt most hét órára falfehér arccal, remegő kezekkel megjelentek. Igaz, a kötelező terápia voltaképpen lebeszélő jellegű volt: azt célozta, hogy kiszűrje azokat, akiknél fennáll a ráivás veszélye; akik noha meghozták a döntést, nem elég stabilak, nincsenek készen mindarra, ami rájuk vár. Az eljárásnak nagy a kockázata, magas a halálozási ráta, magyarázta a pszichiáter sokadszorra még tegnap is, sokan áltatják magukat avval, hogy hozzá tudják szoktatni a szervezetüket így is legalább a mérsékelt mennyiségű szeszhez – másokat az alkoholos aranylövés, a legszebb halál ígérete, a részegen halni meg vágya, a legegyszerűbb öngyilkosság hamis ideája vonz menet közben ellenállhatatlanul.

Barcza Réka: Leltár

Főleg a vasárnapok nehezek. Azok egyébként is, de 38 napja még nehezebbek. Sokszor át akarok menni hozzád, reflexből jön, és gondolatban már indulok is, amikor eszembe jut, nincs hova.

Néhány tucat ruha maradt utánad: a kombinéd, amit már hat éve megfestettem egy 120×80 cm-es farostra, egy ötven éve nejlonban őrzött bunda, ami egész életedben háromszor volt rajtad, mert annyira féltetted, tönkre ne menjen.

Az átkosban OTP-hitelre vásárolt nagy, ajtós szekrény, két kagylófotellel és a hozzá tartozó kisasztallal ­(pakolásnál megtaláltam a fotót, ami a vásárlás napján készült, büszkén állsz a lemondások árán összekuporgatott bútoraid mellett, amit egyes-egyedül vettél meg, segítség nélkül, ezt mindig kihangsúlyoztad),

egy ötvenéves íróasztal,

egy rozoga konyhaasztal két székkel, amiket a halálod esetére már évekkel ezelőtt elkértem tőled (most a könyveim pihennek rajta), egy étkezőasztal a hozzá tartozó négy székkel, amelyek közül az egyik leszakadt már harminc éve, és soha nem engedted, hogy ráüljek, de ott maradt dísznek,

Abafáy-Deák Csillag: Postagalamb

Már a második este hazatelefonált. Mostohaanyja vette fel, csak vonalas telefonjuk volt, apját kérte a készülékhez. Hallotta az öreg ziháló lélegzését, és ahogy hallózik. Én vagyok, Edit, minden jól alakult, már kicsomagoltam és... apja tovább hallózott. Nem hallod, apa, amit mondok, van valami a vonallal, én mindent hallok, még a kis papagájom hangját is. Ki vagy? Semmit se hallok, halló, egy szót se értek, kattant a telefon. Pár perc múlva újra hívta a számot, akkor is mostohaanyja emelte fel a kagylót, nem kérdezett semmit, odakiáltott férjének: Megint az a drágalátos lányod. Apja hallózása után újból megszakadt a vonal.

Másnap ugyanez történt, apja ekkor már kiabált, nem hallok semmit! Mostohaanyja megjegyezte, nem kellene annyit zaklatni az öreget, elég bánatos amúgy is. Végre csend van a házban, mióta ketten maradtak. De apa még jól hallott pár napja, történt valami? Miért nem viszik orvoshoz? Semmi szükség erre, csak a telefonhangot nem hallja, egyébként minden a régi.

Vidéki Bianka: Papucs, hálóing, törülköző

Csörtetünk végig a nőgyógyászat pincehideg folyosóján, anyám éppen belepusztul a szégyenbe, aztán mégse. Ezúttal se.

Áruld el, hogy miért csinálod ezt velem! Mit vétettem ellened, amiért folyton büntetsz?

Mindig csinálok valamit, most például felcsináltattam magamat. Anyám szája keskeny csík, a mi családunkban ez nem szokás, nem a csík, hanem a teherbe esés tizennégy évesen. Tanítás után egyenesen haza. Hétvégék Ági mamáéknál, Dömösön. Külön német, heti háromszor. Kedden és pénteken zongora. Kosáredzés. Bibliaismeret.

Ki volt? Mikor? Hogyan?

Hallgatok.

ITT OLVASHATÓ