Szerző: JÓLESZ GYÖRGY
2019.08.02.
Az 1881-ben keletkezett mű hangneméül Bruckner a közmegegyezés szerinti egyik legderűsebbet, az A-dúrt választotta, ez Mendelssohn IV. (Olasz) szimfóniájának is a hangneme. Megpróbálunk szemügyre venni néhány furcsa hasonlóságot, esetleg analógiát a két alkotás között.
Kezdjük egy méretes közhellyel: nincs magában álló művészeti alkotás, az elődök és a kortársak hatása kivédhetetlen. Ez természetesen igaz a zenében is, nincs – mert nem lehet – tökéletesen izolált zenemű, melynek semmi köze ne lenne egyik egyéb zeneműhöz sem. A (kölcsön)hatásokat két csoportra oszthatjuk, a tudatosan vállalt és a tudattalanul munkáló hatások halmazára, de minden esetben közös az új mű születése.
Az első csoport fokozatokban és lehetőségekben felettébb gazdag. Ide tartoznak a különböző átiratok. Ezekről szólva még vitathatóan jogos új műről beszélnünk. Amikor a Chopin-noktürnök vagy Bartók Román népi táncai zongora helyett hegedűn és zongorán vagy kamarazenekaron szólnak, az ilyen átiratokat tekinthetjük – az amúgy dicséretes – népszerűsítő törekvés gyümölcsének, de új műről beszélni túlzás volna. Másrészt, amikor Bach orgonaátiratot készít Vivaldi concertóiból, vagy Ravel nagyzenekarra ülteti át Muszorgszkij zongoraciklusát, az Egy kiállítás képeit, azt már hajlamosak vagyunk új minőségnek, ilyenformán új műnek tekinteni, noha az átdolgozó esetleg egyetlen plusz hangot sem komponált bele az eredetibe, és ki sem hagyott abból.
Más kategória a parafrázis, amikor a szerző az elkölcsönzött témával (rendszerint nem is csak eggyel) szabadon bánik, és megmutatja, mit tud hozzátenni az anyaghoz, illetve mit lehet kihozni a témákból. Ilyenek Liszt operaparafrázisai, de ide sorolhatjuk a Jacques Loussier Trió vagy Michael Schiefel (vagy egy generációval följebbieknek: a Swingle Singers) a jazz világába átjárást biztosító Bach-feldolgozásait is. A diszkrét hivatkozás esete, amikor Bartók a Cantata profanát úgy indítja, hogy a maga képére formálva, de jól fölismerhetően idéz Bach Máté-passiójából.
A másik műre történő hivatkozás természetesen egyidős a zenével. Némi középkori előzménnyel a reneszánszban virágzott ki a cantus firmus (szilárd ének) mise formája, melyben az egyik (rendszerint felső) szólam a felhasznált dallamot énekli, a többi pedig ellenpontozza. A cantus firmus az esetek zömében gregorián dallam volt, de forrásul bármit, akár világi dalt is lehetett választani. A kor egyik legnépszerűbb cantus firmusa a L’ homme armé(A fegyveres) volt, melyről sok minden elmondható, de hogy egy kicsit is áhítatos volna, az bajosan. A cantus firmus-eljárás lényegében a mai napig használatos, de kiemelkedően szép pillanatai hallhatók Bach korálharmonizációiban, korálelőjátékaiban, illetve minden olyan tételében, ahol valami mozgalmasabb zenei anyag fölött kimértebb ritmusban megszólal egy – általában protestáns – korál.
Szintén előfordul Bachnál a paródiamise, illetve a globális önidézet műfaja, amikor – rendszerint az alkotásra fordítható idő szűkössége miatt – nemcsak egy szólamot használunk fel forrásul, hanem teljes tételeket szőröstül-bőröstül, éppen csak a szöveget kicserélve az aktuálisra.
Ugyancsak vitathatatlanul új mű a másik szerző témájára írt variációsorozat; az ilyen művek esetében a témát adó szerző, illetve a téma nem több afféle – esetenként nagyon is megbecsült – apropónál. És még hosszan sorolhatnánk...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.