A NÉP NEVÉBEN – II. RÉSZA POPULIZMUS ÚJ HULLÁMÁNAK OKAI A NEOLIBERÁLIS HEGEMÓNIA UTÁN

MÉRCE
Szerző: ÉBER MÁRK ÁRON
2019.08.28.

Mi okozza a populisták előretörését? Valóban a neoliberális korszakra adott válasszal, ellenhatással van dolgunk? Ha igen, valóban a technokrata elitek uralma és a neoliberális hegemónia vívta ki a nép nevében hatalmat követelők felemelkedését? Éber Márk Áron írásának második fele eredetileg az Új Egyenlőségen jelent meg, az első részt a Mércén itt lehet olvasni.


A neoliberális hegemónia
A hegemónia – Antonio Gramsci kései, börtönfüzetekbe írt feljegyzései szerint – az uralkodó osztály (vagy osztályszövetség) vezető szerepe, erőfölénye (Gramsci 2000; Forgacs 2000: 422–424). A hegemónia egyfelől viszonylag stabil gazdasági-termelési alapokon nyugszik (vagyis több mint pusztán uralkodó ideológia), másfelől azonban egy egységes kulturális, erkölcsi és ideológiai rezsimet is alkot.

Ez utóbbi elfogadtatja az alávetettekkel a fennálló viszonyokat, így az a többségük számára „természetes rendként”, a „közjó garanciájaként”, a „józan ész” uralmaként jelenik meg.

A hegemónia tehát az uralkodó osztály (vagy osztályszövetség) érdekeit általánosítja és mutatja be egyetemesként, amit így az alávetettek is elfogadnak és elsajátítanak. Végső soron így az alávetetettek beleegyezésén vagy legalábbis beletörődésén nyugszik. És bár kizárólag egyetértésen alapulóként tünteti fel magát, valójában az erő és a kényszer szintén kulcsszerepet játszik kialakulásában és fennmaradásában.

Neoliberális hegemónián ennek megfelelően azt a hozzávetőlegesen 1980-tól 2008-ig tartó korszakot értem, amikor a neoliberális célrendszer „a dolgok természetes rendjeként” hegemón pozícióban volt, vagyis magától értetődővé válva egyszersmind el is tűnt az alávetettek szeme elől.

A neoliberális hegemónia korszakában az uralkodó osztály (vagy osztályszövetség) úgy fogadtatta el saját neoliberális világnézetét az alávetettekkel, mintha az nem egy részleges világnézet lenne, hanem maga a világ.

Látható ebből, hogy ahogyan a neoliberalizmus és a hegemónia, úgy a neoliberális hegemónia is kritikai fogalom: miközben megnevezi, fel is tárja, „le is leplezi” az uralmi mozzanatot elleplező működési elvet.

A hegemónia korszaka így tulajdonképpen addig tart, amíg gazdasági-termelési alapja, illetve kulturális, erkölcsi és ideológiai felépítménye elég erős ahhoz, hogy elnémítsa vagy kiszorítsa a kritikát, egyúttal megakadályozza, hogy kiépüljön vele szemben egy ellenhegemónia, amely mind alapjaiban, mind felépítményében képes aláásni, kikezdeni és meggyengíteni azt...

ITT OLVASHATÓ