Szerző: TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS
2019.07.20.
Láttam, miket hörögnek a magyar posztolók és kommentelők péntek este óta „a kommunista zsidó vén szipirtyóról”, de hát mit lehet várni.
Nem törődünk ilyesmivel.
Heller Ágnes – millió idegesítő hibája és tévedése ellenére – az életünk része, magyarországi, európai, amerikai, ázsiai olvasóié és hallgatóié, az éles hangja, a kamaszos nevetése ott a fülünkben, szívós, törhetetlen egyénisége az emlékezetünkben. Az volt az ember benyomása, hogy örökké fog élni – de ő kifogott mindenkin és a sorson, nem várta meg a hanyatlást és a késő aggkort, meghalt ez a makkegészséges, kilencvenéves fruska, kicselezve a hosszú szenvedést. És őrületbe fog kergetni mindenkit avval, hogy kiderül róla: halhatatlan.
Nekrológírók szokásával ellentétben nem a hajdani (megszakadt) barátságunkról, azaz magamról fogok írni.
Hanem csak őróla most.
Az elnyomhatatlan és lebírhatatlan életerő és tehetség jutott ennek a pesti zsidó lánynak az osztályrészéül a nácizmus, majd a sztálinizmus korszakában, élt, ahogy tudott, tévelyegve, megtérve, fölszabadulva, összezavarodva, de makacsul gondolkodva az emberiség történetének legrosszabb korszakában. De mint a vadmacska, kiszabadult mindenhonnan, nem hagyta magát legyőzni, pedig milyen hatalmas, tekintélyes, éleselméjű férfiak próbálták világlátásukhoz csatolni. Hagyta is magát, meg nem is, de végül túljárt mindenkinek az eszén, az lett, aki lett, függetlenül mindenkitől.
Hogy a csudába ne lett volna kommunista – mint tíz- és százmilliók a második világháború után –, és hogy a csudába ne hagyta volna faképnél a pártot 1956 után, kis megalkuvásokkal és nagy lázadásokkal. Jellegzetes egyébként, hogy a mai Magyarországon azt ócsárolják kommunistának, aki szembeszegült a párttal, a vezető apparatcsikok százai jó hazafinak számítanak – az „elhajlók”, az eretnekek, a „másként gondolkodók”, azok, akik szembeszálltak a zsarnoksággal így vagy úgy, óvatosabban vagy merészebben, no hát aztán őket nem lehet elviselni –, de hát evvel se kell bajmolódni, majd elmúlik magától.
Ám fura volt Heller Ágnesnak ez a kommunistasága meg marxizmusa.
Elmondja valamelyik önéletrajzi vallomásában, hogy Lukács marxista főművét (Történelem és osztálytudat, 1923) már csak ausztráliai számkivetettségében olvasta, a nagy öreg halála után, s azután, hogy – régen lezárult – marxista korszakának jelentős műveit már megírta. Lukácsban őt (mint egyébként sokakat) nem a hajdani forradalmi ideológus vonzotta, hanem a kiábrándultságát talán maga előtt is titkoló, egyre konzervatívabb, egyre klasszikusabb faktúrájú humanista tudós. Akinek a kezében volt a nagy filozófia kulcsa, amellyel nyitható volt a kapu, amelyen a fiatal Heller Ágnes be akart sétálni. Be is jutott, és megtalálta a kincseskamrát, a nagy filozófiát, amely semmi máshoz nem hasonlítható élvezetet jelent a fogékony gondolkodónak, ami csakis a legmagasabbrendű zene öröméhez hasonlítható...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.