RÓZSASZÍN MÁZ

A NYOMOR SZÉLE BLOG
Szerző: L. RITÓK NÓRA
2019.07.28.

Már kezdek hozzászokni, hogy amikor a mélyszegénységgel kapcsolatban riportokat olvasok, azok többnyire csodás változásokról, sikerekről számolnak be. Na persze…- gondolom magamban ilyenkor, és azon morfondírozok, hogy a média nyomása viszi ebbe az irányba az illetőt, vagy egyszerűen el is hiszi, hogy neki minden megy….esetleg nem is olyan mély a probléma, ahol dolgozik, ám a cikkel általánosítják ezt, és kiterjesztik a mélyszegénységre is. Vagy egyszerűen tényleg jól csinálják, mi meg nem….bár akkor azt hiszem, ha ennyire sikeres programok futnak régóta, szerte az országban, akkor már rég megoldódott volna a probléma.

Sokszor írtam már, milyen veszélyes ez, mert úgy néz ki, hogy nem is akkora a probléma, hiszen vannak, ahol már egy-két év alatt csodás változások indulnak, néha még pénz sem kell hozzá, csak akarat, hiszen bemutatják a remek példákat, na ugye, megy ez…. Közben meg mi, akik tíz éve (sőt, az oktatásban húsz éve) dolgozunk a generációs szegénységben élő családokkal, nem így tapasztaljuk.

A héten több rózsaszín üvegen át felvett riportot olvashattam, ami szerint csak a.) elköteleződés kérdése az egész, b.) a szeretet mindent megold, c.) két éves munka után már adaptálható modell szolgál alapul máshol is a megoldáshoz, ott a bölcsek köve, legalábbis kommunikációban.

Mondom, már nem akadok ki ezeken, de ha úgy jön ki a lépés, hogy ezzel egy időben olyan problémák jönnek elő nálunk, amelyekkel mondjuk a kezdetekkor szembesültünk, akkor azért nem tudok mosolyogva túllépni az ilyen cikkeken. Néha már komolyan azt gondolom, mindenhol “normális”, változásra kész cigány emberek lakják a szegregátumokat, akik nyitottak azokra a lehetőségekre, amelyekkel a segítők megkínálják őket, és csak mi szedtük össze az összes deviáns, változásra képtelen roma családot, itt, ebben a leszakadó térségben. Hiszen mindenhol a sikerekről olvasni…

Pedig mi is elkötelezettek vagyunk, mi is szeretettel fordulunk feléjük, de mi még tíz év után is csak óvatosan merjük kimondani, hogy vannak olyan elemek, amelyek úgy tűnik, működőképesen és fenntarthatóan épülnek be a családok életébe. De kb. újabb tíz év után tudjuk majd remélhetőleg megerősíteni ezt.

Persze, ha mi is csak a jó, sikeres dolgokat kommunikálnánk, akkor biztosan nem kapnánk meg rendszeresen azt sem, hogy “bezzeg Cserdiben”, na ott megy, ott sosem hallani kudarcokról. Mutatjuk persze a sikereket mi is, főleg a facebookon (bár mi inkább a tevékenységeinket, az emberekkel, velük, nemcsak róluk), hiszen kell ez, mint egy falat kenyér, a támogatóinknak is, a támogatottjainknak is, és persze nekünk is, de e mellett, főleg, itt a közösségi médiában is megosztott blogjainkban, posztjainkban beszámolunk a kudarcokról is, mert igen van, és ez is része ennek a munkának. Közben pedig, ahogy egyre inkább gyűlölettel telik meg a világ körülöttünk, azon kapom magam, hogy vannak történetek, amiket nem osztok meg, mert azt érzem, a megértés szándéka is hiányzik már, és csak erősíteném az amúgy is népes kétkedőkben a képet: na ugye, hogy “ezekkel” semmit sem lehet kezdeni.

Vajon miért fekszünk le mindannyian a siker-kommunikációnak? Természetes emberi dolog ez? Vagy mi fejlesztjük itt tökélyre, ebben a társadalmi közegben a gondok kötelező elhallgatását, hogy egy látszat-világot építsünk ezzel, amiről mindannyian tudjuk, hogy egyszer csak összeomlik? Egy biztos: a mélyszegénység, és a roma integráció terén gátja a munkának a rószaszín máz, még, ha valaki ezt jó szándékkal teszi is. Még akkor is, ha ezzel szeretné magát megerősítendő a segítő szent glóriájával ellátni, vagy ezzel kíván adományokat, önkénteseket szerezni, vagy csak a reményt ébreszteni, jó példát mutatni, bízva abban, hogy ez majd terjedni fog. De ha csak ez van, az nem jó. Mint ahogy az sem, ha csak a negatívumot nyomjuk, túltolva azt is.

Valahogy a jó arányt kellene megtalálni. De mint lassan mindenben, úgy tűnik, itt is elveszítettük az arányérzékünket.

Nálunk pl. a héten olyan verekedés volt, szerelemféltésből kiindulva, amire vagy nyolc éve nem volt példa. Olyan hajcibálós, ordítós, utcai, amiből rendőrségi ügy lett. Pedig tíz éve dolgozunk a faluban, de vannak családok, akiket egyszerűen nem tudunk a “sodorvonalhoz” igazítani, a nehezen alakuló, de már érzékelhetően működő közösségi szabályokat rendre felrúgják, és eredményként csak annyit tudunk náluk felmutatni, hogy egyre nagyobb időintervallumokban robban ki általuk cirkusz a családok között. Persze, örülhetnénk, hogy a rendőrségnek nem lopás, rablás, kábítószer, prostitúció, uzsora, stb. miatt kell már kijönnie, “csak” ilyen szerelmi ügyek miatt, és nyilván pontosan tudjuk, hogy ezeknél a családoknál a “rád megyek”, meg a “rád hívom a rendőröket” a beépült konfliktuskezelési módszer, de azért ez nem vigasztal.

A részleteket nem írom le, legyen elég csak annyi, hogy olyan morális mélységekben történtek meg a dolgok, amit szerintem sokan elképzelni sem tudnak, mi magunk is hitetlenkedve hallgattuk különböző forrásból a történteket. Nem is akarunk belevonódni, hiszen ki tudja kibogozni az igazságot, amit mindenki a saját érdeke szerint tart igaznak? De minden ott van ebben, a tanulatlanság, az alulszocializáltság, a közösségi kontroll hiánya, a családok működésképtelensége, a pszichiátriai problémák, a nyomorúság összes hozadéka. Ám hiába döntünk úgy, hogy nem foglalkozunk vele, nem lehet, mert a hatását megszenvedjük mi is a közösségfejlesztő munkánkban. Mert minden személy, esemény hat a közösségre. És azon belül, ami a legfájóbb, a gyerekekre is.

Ez a legnehezebb, a gyerekek helyzete, hiszen előttük zajlik minden, ismerik a kiváltó okokat, látják az egymás hajába kapaszkodó, földön fetrengő asszonyokat, a verekedésbe bekapcsolódó férfiakat, ott vannak ők is a cirkusz után erődemonstráló, családi “vonulásokban”, hallják a fenyegetőzéseket, a még hetekig elhúzódó verbális erőszakot, meg a beszámolókat a kihallgatásokról, hiszen a rendőrségi ügy még csak elindult, hiába csendesedik el minden, mert ezzel az összecsapással kiengedték a gőzt, a feljelentéseket ki kell vizsgálni, az ügyeket hivatalosan végig kell vinni, le kell zárni valahogy.

És ez csak egy falu….de ott vannak a deviáns családok minden településen, akiket nagyon nehéz jól segíteni, akikkel mindig újra kell kezdeni, mert ha nem próbáljuk, a gyerekeik ugyanezt az utat fogják választani, és e minta mentén termelik újra ezeket a viszonyulásokat, élethelyzeteket. Akkor is ott vannak, és hatnak a közösségre, ha nem akarunk tudomást venni róluk. Akkor is, ha csak azokat emlegetjük a kommunikációban, akik sikeresek. Akkor is, ha azt hazudjuk, nekünk mindenkivel megy. Mert ez egyszerűen nem igaz. Nem lehet igaz.

Nem a problémáról szóló kommunikációban oldódnak meg a problémák. A kommunikáció viszont sokat segíthet a megoldásban, és az előítéletek lebontásában. De nem a rózsaszín cukormázzal bevont úton. Még akkor sem, ha azt szívesebben olvassa mindenki.

ITT OLVASHATÓ