Szerző: MAGYARI PÉTER
2019.07.23.
Boris Johnson megválasztásával határozott jobboldali - populista fordulatot vett Nagy-Britannia, az új brit miniszterelnök rendszeresen kifejezte már, hogy Donald Trump amerikai elnök stílusához és politikájához érzi magát közel.
Külügyminiszterként udvariatlan beszólásaival és tárgybeli tévedéseivel hívta fel magára a figyelmet, magánéleti botrányok is kísérték, és az a jellemző kommunikációs technikája, hogy a logikai érveket érzelmi töltetű kirohanásokkal söpri le. A Brexitről szóló népszavazási kampányban hirdetett ígéretei közül semmi sem teljesült. Mindezt szörnyülködve nézték a megfontoltabb és méltóságteljesebb politizálás hívei, pártbeli és ellenzéki kollégái egyaránt, de az is kiderült közben, hogy ez a hőbörgő stílus nagyon sok választónak kifejezetten szimpatikus.
Ráadásul a konzervatívok súlyos válságba kerültek: a Brexit körüli szerencsétlenkedés nagyon kikezdte a párt népszerűségét, a májusi EP-választáson 9 százalékot sem kaptak, és ez az 1834-ben alakult párt történetének legrosszabb eredménye volt. Így logikusnak látszik, hogy a párttagok azt a politikust választották vezetőnek, aki a leghatározottabb, legradikálisabb megoldást ígérte az országot és a pártot teljesen megbénító dilemmára.
Johnson azt ígéri, hogy október 31-én ha a fene fenét eszik is, Nagy-Britannia kilép az EU-ból.
Csakhogy eddig nem azért nem léptek ki, mert az eddigi kormányok nem akarták megoldani a Brexitet, hanem azért nem, mert úgy látták, hogy a radikális, alku nélküli kilépés jóval több kárt okozna Nagy-Britanniának, mint a maradás. És még mindig többségben vannak a brit parlamentben akik ezt gondolják, és ezért Boris Johnson egyáltalán nem biztos, hogy képes lesz betartani egyetlen ígéretét.
Cameron ellen vett fel pozíciót
A brit önrendelkezést és szuverenitást programjának fókuszába állító Boris Johnson egyszemélyben testesíti meg a multikluti olvasztótégelyt: felmenői között van litvániai rabbi, muzulmán török újságíró, francia katolikus és angol nemes is. Az USA-ban, New York-ban született, mert édesapja éppen ott járt akkor egyetemre, de élete nagy részét Nagy-Britanniában töltötte. Sokáig újságíró volt, egy ideig brüsszeli tudósítóként is dolgozott, 2001-ben lett először parlamenti képviselő. 2008-2016 között két cikluson át London polgármestere volt, majd visszatért a parlamentbe.
A 2016-os Brexitről szóló népszavazáskor a konzervatív párton belül ő lett a kilépéspártiak egyik leghangosabb vezetője. Több róla szóló portréban is azt írják, hogy nem volt meggyőződéses kilépéspárti, és még a népszavazás előtti nap is arra számított, hogy a többség úgyis a maradásra szavaz. Sokan vélik úgy, hogy azért állt bele a kilépési kampányba, mert felmérte, hogy a maradásra buzdító pártelnök-miniszterelnök David Cameron nem számít rá komolyabb pozícióban, és azzal számolt, hogy karrierjét a belső pártellenzék vezetőjeként könnyebben építheti majd. Ha volt ilyen számítása, akkor az most maradéktalanul bejött.
Amikor kiderült, hogy a többség (52%) a kilépésre szavazott, Cameron lemondott, és megindult a párton belüli vetélkedés az utódlásért. Felmerült, hogy Johnson is bejelentkezik, de aztán végül nem indult el, túlságosan megosztó stílusa akkor még nem kecsegtetett győzelemmel. A nála jóval visszafogottabb, a Brexitet a kampányban még ellenző Theresa May belügyminiszter vette át a párt irányítását, aki kormányfőként már a Brexit végrehajtását tűzte zászlajára. May igyekezett a párton belüli Brexit-vonal képviselőire támaszkodni kormányzása elején, és Boris Johnsont külügyminiszterévé nevezte ki...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.