Szerző: MOLNÁR DÁVID
2019.07.23.
Talán a bolti eladóktól érkező „Nincs kisebb?!” az egyetlen mondat, amit többször hallottam életemben annál, mint hogy az albérletért fizetett összeg ablakon kidobott pénz. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy nem lesz enyém a lakás, hiába fizetem tíz, de akár húsz évig is ugyanannak az embernek a bérleti díjat, viszont – nagyon sok emberhez hasonlóan – nincs más választásom. Elmondom, miért.
A „kidobott pénzes” hasonlat nemcsak azért idegesítő, mert egyébként is annak vagyok a híve, hogy emberek döntését ne kritizáljuk úgy, hogy nem ismerjük a hátterét, hanem mert elég régóta frusztrál az, hogy azzal, hogy valaki egy normális albérletet bérel, olyan spirálba kerül, amiből nehezen lehet kimászni.
Családi segítség nélkül egyenesen esélytelen.
Vidéken nőttem fel, ám egyértelmű volt, hogy a húszas éveimben már Budapestre szeretnék költözni, szerencsére ez sikerült is. Huszonhárom évesen, nyolc és fél éve érkeztem a fővárosba, azóta a mostani albérlet az ötödik, amelyben élek, itt viszont már négy éve, úgyhogy elég tartósnak mondható. Két testvérem van, családi ingatlanvagyonunk nincs, ahogy számottevő örökségre sem számíthatok, szüleim saját kézzel épített családi háza egy ezerfős Fejér megyei településen áll. Ezzel egyébként nincs baj, ha valaki tudja támogatni a gyerekét úgy, hogy az már felnőtt, az csak egy plusz, egyébként mindenki jellemének jót tesz az, ha saját erőből teremti elő azt, amire szüksége van.
Csakhogy egyedül az bizony piszok nehéz.
A fizetés negyede elmegy lakbérre...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.