A DIKTATÚRA BANALITÁSA – MARINOVICH ENDRE ÉS AZ ÁLLAMBIZTONSÁG

ÁTLÁTSZÓ
Szerző: UNGVÁRY KRISZTIÁN
2019.07.14. 

Nem először és attól tartok nem is utoljára írom le ezt a mondatot: Magyarországon elmaradt a közszereplők kommunista múlttal kapcsolatos átvilágítása, közkeletű szakzsargonnal szólva a lusztráció. Ennek hiányából fakad az is, hogy ehelyett a politika pótmegoldásként olyan „ügynökdefiníciót” alkotott meg, amely tökéletesen alkalmatlan arra, hogy a társadalom szembesülhessen a pártállami rendszer elnyomó apparátusának ezen részletével.[1] Mindez teljesen félrevitte az ezzel kapcsolatos társadalmi diskurzust, és mind a mai napig súlyos károkat okoz az élet különböző területein. Az alábbi esettanulmányban megkísérlem, hogy egy személy életútján keresztül rekonstruálja azokat a lépéseket, amelyek nyomán az érintett úgy válik az állambiztonság informátorává, hogy közben meg sem közelíti azt az „ügynökdefiníciót”, amelyet a jelenleg is hatályos 2003. évi III. törvény definiál. Utóbbi szerint csak az nevezhető az állambiztonság hálózati személyének, aki titokban, fedéssel és fedőnévvel jelentést adott, vagy ilyen jellegű beszervezési nyilatkozatot írt alá, és ilyen tevékenységért előnyben részesült. Amint azt látni fogjuk, az állambiztonság rendelkezett más – ámde egyáltalán nem elhanyagolható – segítői körrel is az úgynevezett hálózaton kívüli társadalmi kapcsolatokkal.

Még most sem késő tiszta vizet önteni a pohárba annak érdekében, hogy kiderüljön az ország mai közszereplőinek múltja. A múlt bevallása szünteti meg a diktatúra továbbélését, vágja el a zsarolhatóság és megfélemlíthetőség lehetőségeit. Ennek a gyógyító diskurzusnak egy eleme is ez a tanulmány. Másrészt pedig csak az ilyen ügyek ismeretében érthető meg az, miért vallott teljes kudarcot 1990 után a pártállami rendszerrel való szembenézés.

Az alábbi történet egy nagyobb állambiztonsági munka részlete. Soha nem gondoltam volna, hogy olyan helyzetbe fogok kerülni, hogy volt munkahelyi vezetőm állambiztonsági kapcsolatáról kell írnom. Az információk elhallgatását sem morális, sem szakmai szempontból nem tartom vállalhatónak. [2]

Az itt szereplő adatok jelentős része ráadásul nem csak előttem ismert. A lábjegyzetekben említett dossziékat nemcsak kutatták már, hanem tartalmukból több publikáció is született. Emiatt teljesen értelmetlen lenne eltitkolni azokat tényeket, amelyeket egyébként bármikor bármelyik kutató megismerhet.

Az alábbi történet főszereplője Marinovich Endre, a Veritas történetkutató Intézet főigazgató helyettese, a legújabb kori kutatócsoport vezetője, 1991–1994 között Antall József kabinetfőnöke. Beosztásaiból külön-külön bármelyik elegendő indok arra, hogy megvizsgáljuk szerepét a pártállami időszakban, tudományos szempontból pedig felmerül az összeférhetetlenség kérdése is, amennyiben jelenlegi, az „igazság” feltárására irányuló (ámde az állambiztonság működését vizsgálni nem akaró) igyekezete nem hozható közös nevezőre az állambiztonsággal folytatott kapcsolatával. Súlyosbító tényező, hogy utóbbi körülmény eddig nem volt nyilvános, tehát vele szemben potenciálisan zsarolási alapként is szolgálhatott volna. Jelen írás egyik célja ennek az állapotnak megszüntetése és a nyilvánosság informálása...

ITT OLVASHATÓ