ÚJ REMÉNY SZÜLETIK – GONDOLATOK A KISGYEREKKORI TEHETSÉGGONDOZÁSRÓL

LELKIZÓNA
Szerző: kreatív pszichológia
2019.06.26.

Amikor megszületett az első gyermekem, egy kedves barátom a következő szavakkal gratulált: „Egy új remény született. Hozd ki belőle a legjobbat!” Ez a két mondat igencsak eltért a többi (kedves, ámde a megszokott „sablonokat” követő) jókívánságtól – talán ezért is maradt meg bennem mind a mai napig. Valódi jelentését azonban csak később kezdtem igazán „ízlelgetni”. Minden szülő azt reméli, hogy gyermeke egészséges, boldog, tartalmas, hosszú életet él majd. Hogy felnőttként legalább egy valamiben (de még inkább több dologban) különösen tehetséges és sikeres lesz. Ezzel a reménnyel azonban kéz a kézben jár az a felismerés is, hogy szülőként ebben mekkora részünk, illetve felelősségünk van.

Egy (akkor már nem „kezdő” szülőnek számító) barátnőm a témával kapcsolatos aggodalmaimra csupán annyit mondott: szeresd és játssz vele sokat, a többit pedig vedd könnyedén. Ez utóbbit azonban egyáltalán nem egyszerű megvalósítani: sok szülőt (nem ritkán a „gyakorlottabbakat” is) megzavar a számtalan – sok esetben kéretlen és egymásnak ellentmondó – gyermeknevelési tanács és terjedelmes szakirodalom, nem beszélve a fejlesztő, tehetséggondozó tevékenységek, programok széles skálájáról. Ezek között sok esetben nehéz eligazodni és rátalálni arra, ami adott esetben valóban szükséges és hasznos lehet. Nagyszerű és szerencsés dolog, ha minél több lehetőség adott egy gyermek számára, hogy „szárnyait bontogathassa” (ha pedig segítségre van szükség, akkor minél több támogató, fejlesztő lehetőség áll a család rendelkezésére). A gyermekpszichológusok ugyanakkor általában azon a véleményen vannak, hogy – a zenei és a matematikai tehetségtől eltekintve – többnyire csak a kamaszkori forduló körül, illetve után derül ki, hogy mi az az irány, amit érdemes követni, ha valaki nagyon jó képességeket mutat egy területen. Laikus szülőként (ahogy már néhány korábbi bejegyzésemben tettem) – ismét Vekerdy Tamás pszichológus gondolatait hívom segítségül, aki szintén úgy látja: óvodás, illetve kisiskolás korú gyerekeknél „még nem lehet biztosan tudni, hogy merre vezetne a gyerek saját útja, így ez (ti. hogy már ebben az életkorban válogassunk össze tehetséges gyermekeket és kezdjük el őket fejleszteni) feltétlenül egy indoktrináció lesz: erőltetni fogok egy irányt, azt, amilyenné én akarom a gyerekemet nevelni, holott lehet, hogy ő később nem erre menne, nem erre kellene mennie.” Vekerdy természetesen nem zárja ki, hogy „lehetnek olyan speciális esetek és területek, amelyek esetében mégis indokolt a korai fejlesztés (…) – de ezt mindenképpen alaposan, több oldalról érdemes mérlegelni.” A kisgyerekkori tehetséggondozásról így vélekedik: „Ugyanakkor mélyen meg vagyok győződve arról, hogy már kisgyerekkorban is van tehetséggondozás – csakhogy ilyenkor nem a megnyilvánult részképességeket igyekszünk valamiféle trenírozással nagyobbra fújni, hanem olyasminek nyitunk utat, amit ilyen korán még nem is lehet felismerni. Hogyan? Arról van itt szó, hogy ha a gyerek életkorának megfelelő életet élhet, vagyis kisgyerekkorában módja van sokat és szabadon mozogni, a vele élő felnőttek hozzá forduló és körülötte elhangzó beszédét – és cselekedeteit – spontán módon utánozni, ha szabadon játszhat megfelelő érzelmi biztonságban, ha mindennap hallhat mesét, ami továbbfejleszti anyanyelvi képességeit, melyeknek fejlettsége a szuverén és erőteljes gondolkodás alapja – akkor megfelelő az alapozás számára ahhoz, hogy később a magával hozott lehetőségeket minél jobban ki tudja bontakoztatni.”...

ITT OLVASHATÓ