SZÓ BENNSZAKAD?

ÉLET ÉS IRODALOM /  FEUILLETON
Szerző: BENEDEK SZABOLCS
2019.06.07.

...Amióta az eszemet tudom, dadogok. Ha úgy tetszik, ez a természetes állapotom. A böhöm nagy magnószalagok tanúsága szerint nem mindig volt így, ám én ezekre az időkre nem emlékszem. Csak az egész életemben jelen lévő szorongásra és görcsre a megszólalás kínja miatt. Pedig, azt kell mondanom, és emiatt hálás vagyok szűkebb és tágabb környezetemnek, komolyabb inzultus nem ért emiatt (ezen verbális vagy pszichés inzultust értek, testi szóba se jött soha). Egy logopédus egyszer azt mondta nekem, hogy a dadogók között sok a lelkileg sérült, emiatt hellyel-közzel agresszív ember. Én ugyanakkor legalábbis magamról úgy gondolom, hogy talán nem sokkal több a bennem lévő frusztráció és fojtott düh, mint bárki másban, aki ilyen-olyan okok miatt kritikusan szemléli a világot, beleértve saját magát. Sérelmek persze értek, gyerekkori csúfolódások és bántó megjegyzések, de hát a gyerekek kegyetlenül őszinték, és akaratlanul is tükröt tartanak elénk. Mint ahogy azt is rosszul éltem meg, amikor a gimnáziumba új tanár érkezett, és a szóbeli feleletemet félbeszakította, mondván, üljek le és írjam le, nem akar ő engem kínozni. Merő jó szándékkal mondta, én magamban mégis sérelmeztem, hogy rávilágított a fogyatékosságomra, amivel akkortájt úgy voltam, hogy ha nem beszélünk róla, nem is létezik. Márpedig egy bizonyos életkort elérvén az osztálytársaim nem beszéltek róla. Talán maguk se vették már észre. Mint ahogy én se, legföljebb akkor, amikor egy új tanár figyelmeztetett rá.

Később ez az állapot változott. A legsúlyosabban és a legrosszabb irányba akkor, amikor érettségi után kikerültem az addigi biztonságos és jól ismert vidéki létből, és fölköltöztem a fővárosba, ahol pusztán az hónapokba telt, mire ki mertem merészkedni az albérlet, az egyetem és a hazafelé vezető utat jelentő pályaudvar alkotta – nemcsak földrajzi – háromszögből. Hirtelen rám szakadt magamra utaltságomban még inkább figyelni kezdtem önmagamra, ami által dadogásom előtérbe került. Olyannyira, hogy kiemelten foglalkozni kezdtem vele: mindennél jobban érdekelt, hogy újdonsült ismerőseim hogyan fogadják, és mit szólnak hozzá. Természetesen nem fogadták másként, mint a korábbiak, ám mire ez kiderült, addigra belerángattam magamat egy ördögi körbe, amelyet úgy hívnak, hogy logofóbia, és a lényege az volt, hogy nem mertem megszólalni. Amit indokolatlan félelem táplált, hiszen senki nem ragadtatta el magát a dadogásom miatt – mégis, mindennapjaimat az határozta meg, hogy például hogyan fogok majd köszönni a szemináriumterembe való belépéskor, vagy hogyan veszem meg a vasútállomáson a hazafelé szóló jegyet. Ennek megfelelően kizárólag önkiszolgáló boltokba jártam, de az olyan vendéglátóhelyeket és szórakozási formákat is kerültem, ahol rendelni vagy bármi más módon szóban megnyilvánulni kellett. És hát roppantul örültem annak, hogy az albérletben nem volt telefon – elég, hogy odahaza, a szülői házban szüntelen aggodalmat keltett, hiszen már pusztán a gondolattól borsózott a hátam, hogy föl kell vennem a kagylót, és azt kell mondanom, hogy „halló!”

Ez volt dadogásom legnyomorúságosabb időszaka, amit, ismétlem, kizárólag magamnak köszönhetek, hiszen konkrét oka nem volt annak, hogy magamra szabadítottam akkoriban kilátástalannak vélt, ám utólag visszanézve már akár nevetségesnek is mondható, megkockáztatom, pitiáner félelmeimet. Persze egy dadogónak, amikor éppen benne csücsül a saját magára zárt világában, magyarázhatja az ember, hogy de hát az életben vannak százszor súlyosabb helyzetek. Engem egy nagy levegővétel és egy szerelem rángatott ki belőle jó huszonöt évvel ezelőtt. (Egyébként, bár mindig is tartottam tőle, párkapcsolataimban a dadogás nem igazán jelentett gátló tényezőt: volt olyan nő, aki egyenesen szexinek nevezte.) Ez persze nem jelentette azt, hogy a problémám megszűnt volna. Ám a lecke jól jött örök tanulság gyanánt: dadogásom legnagyobb táplálója a tőle való félelem, amelyet mindmáig nap mint nap le kell küzdenem. Csak éppen idővel eljutottam odáig, hogy már nem rettegtem attól, hogy valaki észreveszi – ellenkezőleg: örülök, ha szóvá teszik, onnantól fogva ugyanis úgy érzem, hogy az arcomat eltakaró sötét napszemüveget eldobva végre fölszabadultan dadoghatok.

Mindezek ellenére jócskán meg kellett lepődnöm saját magamon, amikor a karácsonyi partin az író kolléga mások füle hallatára – minden rossz szándék nélkül – szóba hozta amúgy mindenki előtt ismert beszédhibámat. Rég nem tapasztalt érzések törtek föl bennem, ám szerencsére csupán villanásnyi ideig, néhány pillanattal utána már együtt röhögtünk valami máson. Később viszont többször eszembe jutott ez a nyúlfarknyi jelenet. Az csak az egyik olvasat, hogy még mindig bennem van a régi félelem, holott manapság, amikor zsebemben a készülék, és bármelyik pillanatban fölhívhatnak, például eszembe se jut rettegni a telefon csörömpölésétől. Idővel megtanultam a nyilvánosság előtt is megszólalni – noha fölolvasni nem szoktam, hiszen akkor nem rögtönözhetek a szinonimamódszerrel. Határaimat ismerve igyekszem élni az életem, mint ahogy ki-ki cipeli a maga keresztjét. Az elmúlt évtizedekben több mindennel kísérleteztem, hogy leküzdjem beszédhibámat, a meditációtól kezdve a pszichológuson át a logopédusig. Híres dadogók sikeres életével vigasztaltam magam, és megtanultam egy szakembertől lassan, tagoltan beszélni, miáltal akár nem is dadognék – ennek ellenére képtelen vagyok rávenni magamat arra, hogy alkalmazzam ezt a technikát. Egy barátom szerint azért, mert a dadogás az elmúlt évtizedek alatt személyiségem meghatározó része lett, én pedig nem akarok új személyiséget, dacára annak, hogy a görcs és a vele járó szorongás szintén személyiségem alkotóeleme maradt. Közben meg ódzkodom attól, hogy a dadogás legyen a legjellemzőbb tanulságom, hogy amikor valaki meglát, ez legyen az első gondolata rólam. A kígyó enfarkába harap, erre világított rá a karácsonyi jelenet...

ITT OLVASHATÓ

ÉLET ÉS IRODALOM 2019/23. SZÁMÁNAK TARTALOMJEGYZÉKE (1. RÉSZ) 

ÉLET ÉS IRODALOM 2019/23. SZÁMÁNAK TARTALOMJEGYZÉKE (2. RÉSZ)