Szerző: KOVÁCS BÁLINT
2019.06.28.
- Mi lett volna, ha Zorán szerb családja nem ragad Magyarországon az ötvenes években?
- Mit gondol ma, ha Szerbia kerül szóba valahol?
- Hányszor játszotta le fejben, mi lett volna, ha annak idején nemcsak egy kézfogásig és pár udvarias szóig jut a fél Beatlesszel?
- Már ötven évvel ezelőtt, Magyarországon is érezni lehetett Woodstock hatását?
- Miben hasonlított a Beatles Liverpoolja a hatvanas évek keleti blokkjához?
- Miért kerüli el Zorán folyamatosan, hogy a színpadon politizáljon?
Jövőre lesz hatvan éve, hogy a pályán van, és...
Hatvan? Az nem lehet. Tényleg?
Igen, ha az első, 1960-as Zenith-fellépéstől számítjuk. Nem gondolta volna?
18 évesen általában senki sem gondolkodik ennyire előre. Persze, eleinte nem tudtam volna elképzelni. Dusán és én is műszaki pályára készültünk gyerekkorunk óta, nem volt kétséges, hogy az elektronika irányába megyünk el. Menet közben jött a zene, de eleinte még kétséges volt, melyikből lesz valami komolyabb. Aztán elvitt minket a színpad, ahogy az normális is: a hatása pillanatszerű, mély és erőteljes volt. A zenélés szabadsága állt azzal szemben, hogy naponta bejárjunk az egyetemi előadásokra, és feszes ügyrendben éljünk.
Kilenc évvel később, idén ötven éve szervezték meg Woodstockot, amiről most azt gondoljuk, mindent megváltoztatott. Ennyire nagy dolognak érződött már akkor is? Hogy látszott a fesztivál a vasfüggöny mögül?
Igen, a '60-as évek második felétől kezdve már egyre többet tudtunk arról, ami kint történik, így arról is, hogy számunkra fontos valami zajlik ott, Woodstockban. Az általunk is már ismert legnagyobb nevek – a The Who-tól Janis Joplinon át Jimi Hendrixig – váltották egymást a színpadon, a majdnem félmilliós közönség a három napon át zuhogó eső ellenére sem mozdult a helyéről. Az egész világ odafigyelt erre a fesztiválra, a háborúellenesség, a szabadságvágy, a szerelem és a zene vegyületére. Valami olyan életérzést sugallt, amelynek releváns hatása volt az akkori aktívabb fiatalságra, nem vonhatta ki magát alóla senki, akinek bármilyen affinitása volt ehhez a gondolatisághoz. Hozzáteszem, mi akkor még azért bőven csak morzsákból táplálkoztunk, de még az is elég volt ahhoz, hogy fellelkesítsen.
Meghatározó korszaka volt ez a mi generációnknak (nem szeretem használni a Nagy Generáció kifejezést, különben se mi neveztük el így magunkat, ez kívülről jött). Az a korszak a világ sok táján a lázongó fiatalokról szólt, akik föl akarták forgatni az egész világot, de abban az értelemben, hogy például ne legyenek háborúk, hogy ne lehessen senkit megkülönböztetni a vallása vagy a bőrszíne alapján. Nagyon kifejező szlogen volt a „Make love, not war”, vagyis ne háborúzz, inkább szeretkezz. Mi is a '60-as években indultunk, amikor ez a fajta zene kialakult. Szerintem azóta sem történt olyan forradalmi átalakulás a műfajban, mint akkor: a hagyományos, inkább az idősebbekre orientált tánczenét felváltotta a huszonévesek zenéje, a rock and roll, meg a beat...
Jövőre lesz hatvan éve, hogy a pályán van, és...
Hatvan? Az nem lehet. Tényleg?
Igen, ha az első, 1960-as Zenith-fellépéstől számítjuk. Nem gondolta volna?
18 évesen általában senki sem gondolkodik ennyire előre. Persze, eleinte nem tudtam volna elképzelni. Dusán és én is műszaki pályára készültünk gyerekkorunk óta, nem volt kétséges, hogy az elektronika irányába megyünk el. Menet közben jött a zene, de eleinte még kétséges volt, melyikből lesz valami komolyabb. Aztán elvitt minket a színpad, ahogy az normális is: a hatása pillanatszerű, mély és erőteljes volt. A zenélés szabadsága állt azzal szemben, hogy naponta bejárjunk az egyetemi előadásokra, és feszes ügyrendben éljünk.
Kilenc évvel később, idén ötven éve szervezték meg Woodstockot, amiről most azt gondoljuk, mindent megváltoztatott. Ennyire nagy dolognak érződött már akkor is? Hogy látszott a fesztivál a vasfüggöny mögül?
Igen, a '60-as évek második felétől kezdve már egyre többet tudtunk arról, ami kint történik, így arról is, hogy számunkra fontos valami zajlik ott, Woodstockban. Az általunk is már ismert legnagyobb nevek – a The Who-tól Janis Joplinon át Jimi Hendrixig – váltották egymást a színpadon, a majdnem félmilliós közönség a három napon át zuhogó eső ellenére sem mozdult a helyéről. Az egész világ odafigyelt erre a fesztiválra, a háborúellenesség, a szabadságvágy, a szerelem és a zene vegyületére. Valami olyan életérzést sugallt, amelynek releváns hatása volt az akkori aktívabb fiatalságra, nem vonhatta ki magát alóla senki, akinek bármilyen affinitása volt ehhez a gondolatisághoz. Hozzáteszem, mi akkor még azért bőven csak morzsákból táplálkoztunk, de még az is elég volt ahhoz, hogy fellelkesítsen.
Meghatározó korszaka volt ez a mi generációnknak (nem szeretem használni a Nagy Generáció kifejezést, különben se mi neveztük el így magunkat, ez kívülről jött). Az a korszak a világ sok táján a lázongó fiatalokról szólt, akik föl akarták forgatni az egész világot, de abban az értelemben, hogy például ne legyenek háborúk, hogy ne lehessen senkit megkülönböztetni a vallása vagy a bőrszíne alapján. Nagyon kifejező szlogen volt a „Make love, not war”, vagyis ne háborúzz, inkább szeretkezz. Mi is a '60-as években indultunk, amikor ez a fajta zene kialakult. Szerintem azóta sem történt olyan forradalmi átalakulás a műfajban, mint akkor: a hagyományos, inkább az idősebbekre orientált tánczenét felváltotta a huszonévesek zenéje, a rock and roll, meg a beat...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.