Szerző: SZELESTEY LAJOS
2019.06.25.
Az Orbán-kormány akarja meghatározni 1956 és 1989 emlékét, ám ebben csak zavarják a független kutató intézetek. Így látja a helyzetet a nagy-britanniai Exeter egyetemének két történésze, Tobias Rupprecht és Varga Dóra. A vendégkommentár szerint az ország és a térség legújabb kori történetének átírását szolgálja az 56-os Intézet felszámolása, pedig az mára vezető szerepre tett szert a forradalom eseményeinek feldolgozásában. De már az első Fidesz-kabinet idején is szálka volt a hatalom szemében. Akkor alakult meg a vitatott Terror Háza. Majd 2010 után ismét kereszttűzbe kerültek azok az elemzések, amelyek nem feleltek meg az orbáni történelemszemléletnek. 1956 és a rendszerváltás éve fontos igazodási pont a posztkommunista Magyarország identitásának kialakításához. Minden párt tisztában van azzal, mennyire fontos a múlt értelmezése. És itt központi szerep jut annak, miként látják Nagy Imre szerepét a forradalomban. A Fidesz azonban lenyomja, hogy a pártban felbukkant az egykori kommunista elit jó néhány tagja, illetve hogy az orbáni politika stílusa igencsak folyamatosságot mutat a késő kádári szocializmus tekintélyelvű populizmusával. Az ország jó kapcsolatokat ápol olyan, egykori szocialista szövetségesekkel, mint Lengyelország, Oroszország és Kína. Sorra hangzanak el antiszemita kijelentések Soros ellen. A rendszer nem nézi jó szemmel a társadalomtudományokat, mert azok állítólag az üzletember hatása alatt állnak. A CEU a bezárás szélére jutott, az MTA elveszti a kutató hálózatát. Az 56-os Intézet beáldozásával már nem marad egyetlen olyan intézmény sem a társadalomtudományok területén, amelynél ne korlátoznák a kutatás szabadságát. A hatalomnak az a baja a forradalom és a rendszerváltás emlékével, hogy az állítólag alkalmat nyújt az ellenállásra az orbáni politikával szemben. A menekültekkel szembeni bánásmód kapcsán felidézik, hogy annak idején miként fogadták a 200 ezer magyar Nyugaton. A 89 utáni nyugati orientáció pedig szemben áll a mostani keleti nyitással. A történelmet újraértelmezik. A kutatók, akik védik a fordulat demokratikus szellemét, vagy célkeresztbe kerültek, vagy már elhagyták az országot. Az egykori liberális ellenzékiekből és a visszavonulásra kész reform kommunistákból mára a nép árulói lettek.
Washington Post
A lap szerint a török példa mutatja, hogy nem is olyan könnyű felforgatni a demokráciát, és nem elegendő hozzá egy bizonyos irányban elbillenteni az erőviszonyokat. Erdogan – Orbánnal és Dudával együtt – azon politikusok közé tartozik, akik a nacionalizmus, a vallás és a magánszektor vezérelte gazdaság segítségével kerültek hatalomra. Működésük tiltakozást váltott ki, mert olyasmit csináltak, pl. fokozták a sajtó állami ellenőrzését, amit az érettebb demokráciák nem tűrnének el. Az ellenzék teljes elnyomására azonban egyikük sem vetemedett. Továbbá nem merik meghamisítani a választásokat sem. A vasárnapi isztambuli pótválasztás igazolja, mennyire fontosan ezek az alapvető szabadságjogok. Imamoglu részben azért győzött, mert az ellenzék egységes volt, és mivel a szavazók – a gazdasági bajok miatt elutasították az uralmon lévő pártot. Ebből következik, hogy a tavalyi magyar választás eredménye legalább annyira összefüggött az ellenzék széttagoltságával és az évtizede tartó növekedéssel, mint azzal, hogy Orbán rátette a kezét a médiára. Ugyanez igaz az őszi lengyel választásra is. Az eltérés különösen feltűnő Magyarország és Törökország között. A magyar ellenzék nem állt össze és nem is társult az erősen nacionalista Jobbikkal. Azon kívül Orbán erőteljes gazdasági fejlődésre támaszkodhat és az emberek szinte mindig honorálják a dinamikus gazdaságot. A tanult rétegek nagymértékben elutasítják az olyanokat, mint Erdogan és Orbán. A demokrácia a nép uralmát jelenti. Isztambul azt mutatja, hogy amíg a politikai szabadságjogok és intézmények alapvető köre érintetlen, addig az emberek hallatni tudják a hangjukat még akkor is, ha a körülmények nem éppen ideálisak. A demokrácia erősebbnek látszik, mint ahogyan azt sokan gondolták.
FT
A világban a demokráciák kétféleképpen mehetnek tönkre: vagy fokozatosan, vagy egy csapásra. Utóbbira példa Magyarország és Törökország, ahol Erdogan és Orbán apránként számolta fel a fékeket és ellensúlyokat, majd egyszer csak vége lett a jogállamnak. Így foglalja össze tapasztalatait Amerika egyik vezető politológusa, aki most könyvet jelentetett meg a kérdésről. Larry Diamond rámutat, hogy a tekintélyelvűség hajlamos arra, hogy mögéd kerüljön, majd lerohanjon. Az erős emberek megtartják a demokrácia egy-két díszes kellékét, mint a választásokat, de itt Potemkin-demokráciákról, azaz választási autokráciákról van szó. A szerző úgy látja, hogy a világ fordulóponthoz érkezett, ha még meg akarja őrizni a demokráciát. Védekeznie kell, mert Oroszország ügyesen kihasználja a Nyugat nyíltságát. A kínai veszély körmönfontabb, de nagyobb. Szembemegy az egész nyugati modellel. Peking évente 10 milliárd dollárt költ külföldi propagandára, vagyis ötször annyit, mint amennyivel az USA a demokráciát és az emberi jogokat támogatja. Az Új Selyemút kezdeményezés több mint tízszer annyi pénzből gazdálkodik, mint mai értéken számítva az egykori Marshall-terv. Moszkva és Peking rengeteget költ vesztegetésre és hamis hírekre, hogy aláássa a Nyugat önbizalmát. Diamond azt javasolja, hogy az Egyesült Államok indítson összehangolt akciót a globális demokrácia érdekében. Csak ahhoz meg kell várni az új elnököt, mert a mostani azzal van elfoglalva, hogy biztonságossá tegye a földkerekséget - a tekintélyelvű rezsimek számára...
ITT OLVASHATÓ
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.