RÁDAI ESZTER: „AZ EMBERI JOGOK KIHÍVÓ GYAKORLÁSA” INTERJÚ KIS JÁNOS FILOZÓFUSSAL, A PÁRTÁLLAM DEMOKRATIKUS ELLENZÉKÉNEK SZELLEMI VEZÉRALAKJÁVAL

ÉLET ÉS IRODALOM / INTERJÚ
Szerző: RÁDAI ESZTER
2019.06.07.

Nevezhetjük-e a rendszerváltás egyik megkerülhetetlen előzményének és előkészítőjének a magyar demokratikus ellenzéket és annak tevékenységét? Játszott-e, s ha igen, milyen szerepet játszott a magyarországi rendszerváltás természetében, majd a nyomában létrejött rendszer alakulásában az, hogy volt, és hogy milyen volt ez az ellenzék? Az itt következő interjú szándéka szerint egy, a magyar rendszerváltásról szóló sorozat első darabjaként, az odáig vezető utak, az azt előkészítő mozgalmak közül az egyetlen nyíltan politikai, vállaltan, sőt kihívóan ellenzéki szerveződésről kíván tudósítani, azt felidézni és értelmezni – annak a többi résztvevő által is abszolút tekintélyként és szellemi vezéralakként tisztelt és elismert szereplője, az SZDSZ első elnöke, Kis János filozófus segítségével.

– Ki lehet-e tűzni egy olyan határpontot, meg lehet-e jelölni egy olyan, ma már történelminek számító pillanatot, amelyet a magyar demokratikus ellenzék születésnapjaként tarthatunk számon?

– Nem mindig van ilyen, de ezúttal volt. ’77 januárjában született egy szolidaritási nyilatkozat a prágai Charta mellett, egy mindössze két mondatból álló szöveg. Az első: „Szolidárisak vagyunk a Charta ’77 aláíróival és bebörtönzött tagjaival, és elítéljük az ellenük foganatosított megtorló intézkedéseket.” A kibocsátók szóvivőit – Václav Havelt és a filozófus Jan Patočkát – letartóztatták, miközben a deklarációt próbálták eljuttatni a párt- és állami vezetéshez; Patočka a fogságban szívinfarktust kapott és meghalt. És a második mondat: „Meggyőződésünk, hogy az emberi jogok védelme egész Kelet-Európa közös ügye.” Ez a két mondat lett aztán a demokratikus ellenzék alapító nyilatkozata. Megjelent a Le Monde-ban és elhangzott a Szabad Európa rádióban, és ezzel köztudottá tette, hogy Magyarországon is vannak polgárok, akik az emberi jogok nevében cselekszenek, méghozzá nyíltan áthágva a pártállam által kikényszerített szabályokat.

– De nyilván nem a semmiből, nem mint Pallasz Athéné teljes fegyverzetben Zeusz fejéből kerültek hirtelen elő ezek a politikai cselekvésre kész emberek, sem nálunk, sem máshol Kelet-Európában.

– Az előtörténet valamikor a 60-as években kezdődött, amikor a nemzetközi politikában elindult egy folyamat, amit enyhülésnek neveztek. Ez a hidegháborúnak nem vetett ugyan véget, de kiszámíthatóbbá tette, és elindította a két tömb közti gazdasági és kereskedelmi, sőt, valamennyire a kulturális kapcsolatok fokozatos normalizálódását, és végül, 1976-ban, a folyamat tetőpontjaként a helsinki egyezmény megkötéséhez vezetett, amelyben a nyugati hatalmak elismerték a status quót, a Szovjetunió pedig cserébe elfogadta az emberi jogokat mint az európai együttműködés közös alapját.

– Az emberi jogok: ez volt az a szellem, ami ettől fogva nem volt visszagyömöszölhető semmiféle palackba, és amire hivatkozva és alapozva a kelet-európai demokratikus ellenzéki mozgalmak kifejlődtek?

– Az egyezmény tulajdonképpen álságos volt, mert a be nem avatkozás elvét is bepakolták az emberjogi fejezetbe, vagyis hallgatólagosan megállapodtak, hogy az emberi jogok tiszteletben tartását a demokratikus államok nem fogják számon kérni Kelet-Európán. Csakhogy „másként gondolkodóknak”, „disszidenseknek” nevezett kelet-európai polgárok felismerték a helsinki egyezményben rejlő lehetőséget. Sose felejtsük el, hogy az emberjogi mozgalom a birodalom szívéből indult ki, Jurij Orlov és társai hozták létre a moszkvai Helsinki-csoportot, hogy a nyilvánosság segítségével ellenőrizzék a helsinki egyezmény betartását...

ITT OLVASHATÓ

ÉLET ÉS IRODALOM 2019/23. SZÁMÁNAK TARTALOMJEGYZÉKE (1. RÉSZ)

ÉLET ÉS IRODALOM 2019/23. SZÁMÁNAK TARTALOMJEGYZÉKE (2. RÉSZ)