NEM AZ A REJTÉLY, HOGY MIÉRT LÁZADUNK, HANEM AZ, HOGY MIÉRT NEM TETTÜK EDDIG

MÉRCE
Szerző: BALÁZS GÁBOR
2019.06.02.

A helyzet Franciaországban? Tudják, míg nem égnek a kastélyok, tulajdonképpen minden rendben. Őfelsége is elégedett lehet: ha minden így megy tovább, még sokáig lesz uralmon. A kunyhókban kisebb a boldogság, de hát ez mindig is így volt. Most bukott el egy népmozgalom – csöndesebb hát a vidék. A palotában megnyugodtak: Sire, csak lázadás volt ez, nem forradalom. De azért sokan mondják: „Emmanuel, vigyázz a néppel!”

Essünk túl a kötelezőn gyorsan: sokan értékelték az EP-választásokat, nagyjában-egészében mindenki ugyanúgy. Franciaország szinte a legtipikusabb prezentációs terepe volt a bevett vélekedéseknek: az etnicista-posztfasiszta galeri erős, de nem annyira; a liberálisok az igazi nagy ellenfeleik (ne felejtsük el, hogy ezt az egész „populista” vs. „progresszív” fő mecset végül is maga Macron találta ki…), a zöldek meg előretörtek. Végül is tényleg ez történt, noha nekünk a lehető legkevésbé tűnik hihetőnek, hogy az európaiak a fasisztoid szélsőjobboldaltól való félelemükben azért ne választották volna a baloldalt, „mert nem tartották megbízhatónak az etnicizmus-posztfasizmus elleni küzdelemben, „Európa” (emberi jogok, nemzetközi alkotmányosság, az egyéni szabadság garanciái, föderalizmus) védelmében, a menekültügy internacionalista, antiimperialista, humanista kezelésében, a szélsőjobboldal kemény, föltétlen, merev elutasításában”.

Franciaországnál maradva: a francia baloldal vezére, Jean-Luc Mélenchon valóban egy hőzöngő jakobinus, de senki sem kételkedik abban, hogy pártja antifasiszta, gyűlöli a szélsőjobboldalt, szereti ellenben az egyéni szabadságot, gay-friendly, a női emancipáció híve, a menekültkérdésben pedig összehasonlíthatatlanul humanistább, mint mondjuk a liberális Macron. Mi még sosem láttunk élő embert, aki azért nem szavazott volna a francia baloldalra, mert az nem elég antifasiszta… de persze lehet, hogy van ilyen. Szerintünk egyszerűen a fasiszták még vereségükben is sokat tudtak ártani a népnek: az etnicista őrjöngésük betölti a teret. A „haladó fehérgalléros középosztály” jó része magát a par excellence baloldali programot vagy nem tekinti most a fő kérdésnek, vagy nem tartja megvalósíthatónak, vagy egyszerűen nem ért vele egyet. Ez az oka a baloldal visszaesésének, nem az, hogy nem elég hihetően antifasiszta (persze, ha a fenti gondolat inkább politikai figyelmeztetés a vörös-barna undormánykodás ellen, akkor természetesen mi is lelkesen egyetértünk).

Másrészről talán nem is érdemes az EP-választásokból ilyen nagyívű következtetéseket levonni, hiszen valamelyest nőttek ugyan a részvételi arányok, de még így is meglehetősen alacsonyak maradtak (Franciaországban 30 százalékponttal kevesebb ember vett részt a választásokon, mint az elnökválasztásokon, melyek igazán számítanak, szokott”. Alighanem leginkább, mint ahogy az EP esetében általában, a népi, szegényebb rétegek maradtak otthon: ez magyarázza például Franciaországban a legklasszikusabban „polgári” pártok (a Macron-párt, a zöldek, a szocialisták) magukhoz viszonyított sikerét, más részről a szélsőjobb és radikális baloldal gyöngébb eredményét (Le Pen arányaiban kevesebb szavazatot kapott mint 2014-ben). De a legfontosabb: az igazi győztes természetesen Emmanuel Macron, hiszen ha így maradnak a dolgok, nagyobb gond nélkül fogják újraválasztani 2022-ben. Ezen csak egy közös baloldali jelölt segíthetne (Franciaországban nagyjából 30 százaléknyi szavazója a baloldalnak is van), aki az elnökválasztás első fordulójában képes lehet legyőzni vagy Macront vagy Le Pent – és ezzel alighanem meg is nyerni a második fordulót. Összefogás (!!!), quoi...

ITT OLVASHATÓ