MAFFIÓZÓK SEFTORSZÁGBAN

NÉPSZAVA
Szerző: KÓSA ANDRÁS
2019.06.23.

Vannak emberek, akiknek vannak történeteik. Olyan történeteik, amiket szívesen mesélnek el egy-egy sörözés közben és amiket hallgatva egyszer csak kibukik belőlünk: „De miért nem írod meg ezeket egyszer egy könyvben?”. Dezső András is ilyen ember. Neki is vannak történetei és neki is többször mondtuk már, hogy össze kéne gyűjtenie ezeket egy könyvbe. Most végre megtette. 

Dezső András ugyanis egyike annak a néhány újságírónak Magyarországon, akik a szervezett alvilággal foglalkoznak. De talán neki van a legmélyebb történeti tudása a témában – ez kiderül, ha elolvassuk a Maffiózók Mackónadrágban című könyvét. Már a cím is a modern magyar szervezett bűnözés „hőskorára” utal, amikor utolsó kis kasszafúrókból, csempészekből, utcai dílerekből került ki a magyar szervezett bűnözés krémje. Korunk legnagyobb maffiózói természetesen már öltönyös úriemberek, akiknek sem vér nem tapad a kezéhez, sem nejlonzacskóba csomagolt kábítószert nem próbálnak áthozni a határon, ellenben tehetségesebbek néhány világcég vezetőjénél is. (Az unokáik pedig természetesen már mindenki által tisztelt, nyugati egyetemeken végzett, kortárs művészetet, tehetséges de szegény gyerekeket támogató, valódi citoyenek lesznek. Az a mi balszerencsénk, hogy az eredeti tőkefelhalmozás korát sikerült elcsípnünk.) 

„A magyar szervezett bűnözés regényes története a 70-es évektől napjainkig” - ez a könyv alcíme, és bár az Előszóban András figyelmeztet, hogy „rossz könyvet vesz a kezébe az az olvasó, aki tipikus Coppola-, Scorsese, vagy éppen Guy Ritchie-féle maffiatörténet-füzérre számított”, mert „ebben a sztoriban nincsenek spagettin meghízott gyilkológépek, marhaszegyes bagelt reggeliző főnökök, titkos szertartásokat celebráló kápók, újságba csomagolt döglött halak, egymással rivalizáló családok, macskát simogató keresztapák, de még csak sima beszédű consiglierek sem közvetítenek a felek között, ha valakinek gondja van valakivel. Ez nem film”, a történetek mégis éppen annyira regényesek, hogy a maguk realitásában is élvezetes olvasmányt nyújtsanak. Ebben nagy szerepe van annak is, hogy András komoly kutatómunka révén számos korabeli levéltári anyag, lehallgatási jegyzőkönyv vagy akár személyes interjúk révén igyekezett minél több esetet valós élethelyzetként, párbeszédekkel tarkítva ábrázolni. Nagy erénye ugyanakkor a könyvnek, hogy „a kevesebb több” jegyében a szerző ellenáll a kísértésnek, hogy még jobban kiszínezze az eseményeket. Amit olvasunk, az mind dokumentált vagy legalábbis valamelyik maffiózó által első kézből elmondott történet, András hiába ismer rengeteg pletykát, alvilági legendát még ezeken túl, olyat nem ír le, aminek valóságtartalmában nem biztos. 

Aki nyomon követi Dezső András a témában megjelent cikkeit, annak a 90-es évek végétől napjainkig terjedő időszak történetei már ismerősek lehetnek persze, de egy kötetbe fűzve így is érdemes újra elolvasni őket. (Az például külön jó, hogy az újra és újra felbukkanó bugyuta összeesküvés-elméleteket cáfolandó András itt is leírja, hogy a 98-as választások előtt politikusok házánál történt robbantásokat a legnagyobb valószínűséggel a szlovák titkosszolgálat követte el, hogy megpróbálja késleltetni a magyar uniós csatlakozást.) A 70-es, 80-as, kora 90-es évek történetei viszont valóban egy másik világba, „seftországba” visznek minket, ahol egy maffiózó még a pártállami titkosszolgálatokat is képes volt megzsarolni, a budapesti éjszakai élet irigyelt prostituáltja pedig Annamari volt, aki többek között azért lehetett a vágy titokzatos tárgya, mert saját piros Opeljével parkolt a Fészek Klub előtt...

ITT OLVASHATÓ