Szerző: KARAFIÁTH ORSOLYA
2019.06.29.
Mélyen emlékszem mindkettőre. Egyszer hétévesen, amikor szótagolni tanultam. Megátalkodottan akartam bosszantani, nevettem belül. Tehetetlenségében csapott oda. Ahogy rá vagy tíz évvel, amikor egy teljes hétre egész egyszerűen meglógtam otthonról. Hatalmas pofon volt, csoda, hogy nem akadt ki az állkapcsom.
Mégsem tartom gyerekverőnek anyámat. Sőt, máig azt mondom, máshogy egyik esetben sem lehetett volna engem kijózanítani. Talán egy a képembe löttyintett pohár hideg vízzel. Az minek számított volna? Kínzásnak?
Mindezt úgy mondom, hogy tudom, milyen az, amikor gyerekként rendszeresen terrorizálnak. Máig megvan a gyomorgörcsöm, amit kisgyerekként megismertem. A lefagyasztó, a mai napig debilizáló hatással bíró emlék. Hogy még ma sem bírom, ha például, amikor dolgozom, fölém állnak. Meggyőződésem, hogy a tartós, ismétlődő fenyegetettség, a verés, mint nevelési eszköz használata borzalmas, káros. Hiszem, hogy például én egy alsós év miatt lettem olyan magamnak való, elkülönülő.De nem gondolom, hogy egy meglegyintés egyenértékű a bántalmazással.
Amúgy a traumatikus emlékemet egy novellában dolgoztam fel, ebben:
Sorminta
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.