Szerző: BÁRON GYÖRGY
2019.06.21.
„Homeless, go home”
Bécs fénykorában a császári udvar téli lovardája a város központjában állt, a nemes hölgyeknek és uraknak csak néhány métert kellett sétálniuk palotáikból, ha a csípős időben lovagolni támadt kedvük. Mára a barokk épületből kiszellőzött az istállók szaga, a ház Bécs megújított múzeumi negyedének ékessége, mely válogatott színielőadások, táncprodukciók, kiállítások és egyéb kulturális ínyencségek mellett fényűző fogadásokra, céges és privát ünnepségekre, gazdag esküvőkre is kibérelhető.
Amikor a forró júniusi estén belépünk a hajdani futtató tágas terébe, mintha épp egy ilyen zajlott volna odabent nemrég. Sötétvörös szőnyeg vezet a nagyterembe, amelynek rafinált ünnepi megvilágítása hasonlóan mélyvörös függönyökön és bíbor leplekkel letakart kerek asztalok sokaságán törik meg. A vigalomnak csak most szakadhatott vége. A magas asztalokon az iménti dínom-dánom maradéka, az abrosz borfoltos, a szendvicseken elnyomott szivarvég, félig üres palackok és poharak, eldőlt dekantáló üveg, a koszos tányérokon ínycsiklandó lakoma nyomai. A terem két szélén három sorban padok, alighanem a lovarda közönsége is ilyenekről élvezhette a bemutatókat. A padokon tépett hátizsák, viaszosvászon zsákok, nyűtt ruhák, pokrócok, házilag tákolt kerekesszék, mintha hajléktalanok hajtanák itt álomra, az úri népek távozása után, a fejüket. Míg a futtató tág terében berendezett installáció Chytilová Százszorszépekjének szétdúlt lakomáját idézte, a kopott tárgyak a fényes bálteremben Buñuel Viridiánájának Utolsó vacsora-parafrázisára emlékeztetnek.
A terem két oldalfalán jókora vetítővászon. Amikor sötétbe borul a tér, s a bejárattal szemközti függöny is felgördül, mögötte egy harmadik, még nagyobb vászon tűnik elő. A vetített mozgóképen a hosszúkás termet látjuk, ahol ülünk, a kamera Víg Mihály érzelmes-repetitív zenéjére lassan, méltóságteljesen végigaraszol a hosszú szőnyegen, meg-megáll az asztaloknál, tesz egy-egy fordulatot, továbbmegy, ráközelít az ünnepi vacsora maradékaira. Lassan kifakuló leblende után a kép fekete-fehérre vált. Kinyílik a barokk erkély alatti széles ajtó, amelyen át bejöttünk, éles ellenfényben emberek kontúrja tűnik fel, amint hosszú sorokban komótosan besétálnak a terembe, felsorakoznak velünk – a kamerával – szemben, mögöttük újabbak érkeznek, egyre többen, már százan is lehetnek, néznek minket, s mi nézzük őket. Férfiak és nők, fiatalok és idősek, betegek és egészségesek, csak annyi a közös bennük, hogy jól láthatóan a város szegényei, Bécs hajléktalanjai. A felvevőgép úgy pásztáz végig az arcukon, akár Tarr remekműve, a Kárhozatvégvidékén a reményt vesztett munkástekinteteken. A szemekben bánat, olykor könnyek. Innentől körülbelül ötperces fekete-fehér képsorok következnek, hol a nagy vásznon, hol – amikor a kamera a térben bolyong – a két kisebb vetítővásznon is, csoportképek és portrék a hajléktalanokról. Pontosabban megmozdított fotográfiák inkább, bennük cselekvések, apró történések szilánkjai. Az egyiken a sokaság ráveti magát az asztalokon hagyott maradékokra, s vad falatozásba kezd. Egy idősebb ember – már amennyire a koruk megállapítható – többlyukú pánsípon játszik, később ugyanő érthetetlen szöveget gajdol, amiből csak annyi érteni, hogy „alles gutes, alles gutes”, ami az ő szájából és helyzetében elég lidérces. Bizarr fiatal páros, transzvesztiták talán, táncra perdül, őket is látjuk még egyszer, az egyik a másik háta mögött áll, s gondosan fésüli társa félhosszú vendéghaját. Fiatalabb, láthatóan jó karban lévő férfi ugyanilyen lassan és gondosan kályhaezüsttel fújja be a testét, decens úri öltönyre emlékeztető gúnyát ölt aprólékosan, teniszütőt vesz a kezébe, s csak a hosszú snitt kimerevített záróképén, amikor pózba áll, jövünk rá, hogy „élő szoborként” keresi az utcán a kenyerét. A jelenet inkább abszurd, mint sokkoló; annál megrázóbb az az ugyancsak vágás nélküli felvétel, amelyen egy középkorú férfi játék babát öltöztet fel, hasonló gondossággal, odafigyeléssel és szeretettel. Majd ismét csoportkép előtt kocsizik a kamera, többen esznek, néhányan a háttérben összebújnak, portré következik egy ráérősen, nagy buzgalommal valamit – valakinek? – hímző asszonyról. Az egyik öreg megágyaz magának a padon, ugyanolyanon, amilyenen mi is helyet foglalunk, nagyon lassan és gondosan alakítgatva ki fekhelyét, a felvevőgép ezt a minuciózusan kivitelezett rutintevékenységet is türelmesen végigvárja, mint mindent.
Egy asszony magyarul elrebegi a Miatyánkot, s bár a közönség nemzetközi, a megrendült hallgatásból arra következtethetünk, hogy pontosan értik a fohászt. Aztán nyugovóra tér a többi hajléktalan is, miután gondos vackot formáltak maguknak, az evilági létből áthajóznak az álmok birodalmába, majd a következő, statikusabb beállításban, éles ellenfényben, egyikőjük mozdulatlan, fekvő testét látjuk, halottnak is vélhetnénk, mert a társai – az alsó beállítás csak a lábakat s azok vetődő kemény árnyékát mutatja – némán gyülekeznek körülötte, akár egy gyászszertartáson...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.