Szerző: ÉS
2019.06.28.
Demény Péter: Váratlan otthonosság
Esszé a személytelen tárgyakról és a tárgyatlan személyekről
K R I T I K A
(Tóth Krisztina: Felhőmesék. Előadja Szinetár Dóra. Kossuth–Mojzer Kiadó, 2019)
A Tóth Krisztina-mesék rendhagyóak abból a szempontból, hogy gyakran elhallgatni próbált, de végül kitudódott eseményekről beszélnek. A korábbi mesekönyvek közül az Anyát megoperálták (2015) vagy A lány, aki nem beszél(2015) feltétlenül ilyen, és hiába könnyedebb, de a hangoskönyv is a sorba illeszthető. A könnyedség azonban nemcsak Tóth Krisztinának köszönhető, hanem az előadónak is. Aki nem hiszi, annak érdemes utánajárnia.
György Péter: Blum, Bloom, konceptuális díj
(Képzőművészet a nemzetköziség jegyében – a Leopold Bloom Képzőművészeti Díj döntőseinek kiállítása a Ludwig Múzeumban, augusztus 25.)
Attól tartok, a narratív konceptuális művészet semmi más, mint a művészeti tevékenységgel kapcsolatos bizonytalanság bevallása a gátlástalanul őszinte vagy a konceptuális tárgyakból álló művészet helyett. A művészet lehetetlenségének kíméletlen bevallása, azaz a személyes műalkotások helyénszemélyes emlékek, elbeszélések állnak, melyek – a fenti művészek tagadhatatlan tehetségétől függetlenül – nem helyettesíthetik magukat a műveket.
Stőhr Lóránt: Kalandra fel!
(Waliczky Tamás: Tom Tomiczky kalandjai; Pálos György: Let the Dragon Out – Ludwig Múzeum, június 13.)
Pálos György meséje saját hongkongi kalandjairól az önkeresés fanyar és felemelő története. Egyszerre szól a budapesti művészlét lehangoló bezártságáról a kétezres évek második évtizedében, az emigráció számtalan emberi nehézségéről és az idegen életmóddal és életszemlélettel történő szembesülés felkavaró, zavarba ejtő, végül mégis megtermékenyítő hatásáról. Ami igazán megindító Pálos önértelmezésében, hogy hőse – vagyis önmaga – számára a nagy kérdésekre nincs magától értetődő válasz, nem elég a világ másik felére szökni, hogy egy csapásra megváltozzon az ember élete, és nem elég a legújabb technológiát kézbe venni, hogy kiutat találjon a művészi válságból.
Rákai Zsuzsanna: Kapcsolatkísérlet
(Nagy Réka, Szokos Augustin – Budavári evangélikus templom, június 20.)
Jóllehet a Wohltemperiertes Klavier két kötetének tételei lényegében bármilyen billentyűs hangszeren játszhatók, amelyek hangterjedelme megfelel a darabok követelményeinek, és a címadás sem jelöl meg egyértelműen egyetlen instrumentumot sem a szóba jöhető lehetőségek közül, az orgona ebben az esetben mégsem volt egészen szerencsés választás. A fúgák szigorú szerkesztése és a szonáták hajlékony melodikus szépsége, választékos, concertoszerű párbeszédessége ugyanis eleve meglehetősen elvált egymástól, hiába igyekeztek az előadók a váltakozó sorrend alkalmazásával mintegy egymásba ölteni a két műfajt, és ezt a különállást, ezt a hangsúlyos kétféleséget csak tovább fokozta az orgonakarzat és a templomhajó közti állandó mozgás, amely óhatatlanul széttördelte a programot.
Herczog Noémi: Édes ötvenes évek!
(Kerekes János–Barabás Tibor–Darvas Szilárd–Gádor Béla: Állami Áruház. R.: Benkó Bence–Fábián Péter. Kecskeméti Katona József Színház, Városmajori Szabadtéri Színpad)
Tehát ez a többszörös cenzúrával sújtott előadás, amely a zászlójelenetben sikerrel dacol erőszaktevőivel, alapvető kérdéseket vet fel. És nem egyszerűen arról, hogyan és mennyiben alkalmazható a hetvenes évek kettős beszéde mai színpadon. Hanem ezen keresztül leginkább arról, mit jelent, ha egy előadás rendszerkritikus. Szerintem a k2 számára azt jelenti, hogy beidegződéseinkben akarnak megingatni minket, mármint ezesetben elsősorban a kecskeméti közönséget.
Fáy Miklós: Rondítani
(Wagner: A walkür – Müpa, június 21.)
Valószínűleg nincs sok értelme a toldozott rendezésen keseregni, legfeljebb arra érdemes fölhívni a figyelmet, hogy ha a huszadik javítást végzik el egy aszfaltúton, akkor az eredmény nem az lesz, hogy nahát, ez már egészen olyan, mint egy vadonatúj út, hanem már a huszadik folt van rajta, zötyögünk, kiesik a kerék. Ha megérett az idő egy új Ringre, akkor egy új Ringet kell összehozni, ha nincs rá lehetőség, akkor koncertszerűen kell játszani, és nem olyan kompromisszumokat hozni össze, amelyek nem tetszenek sem az alkotóknak, sem a közönségnek. Persze, azt is tudom, hogy közben már nem olyan könnyű megfelelőket lépni, jövőre is lesz Ring, szerződtették már az énekeseket, ki tudja, talán még visszasírjuk Stuart Skeltont. Vagy nem.
Králl Csaba: -tól, -ig
(Szerpentin Táncfilm Fesztivál)
Kurátora válogatja persze, ki mennyire merész és ki hogyan értelmezi a táncfilm fogalmát, mindenesetre Pintér Gábor, a volt EDIT, jelenleg Szerpentin Táncfilm Fesztivál szervezője számára a határvonalak rugalmasak és bátran kitolhatók. Ezt a megengedő hozzáállást az idei több napos mustrán legkarakteresebben Asimis Alexiou eredetileg kiállító térbe tervezett Re_Build című videóinstallációja képviselte, melynek rövidfilmverziójában emberek nem, ellenben megsemmisítésre ítélt, éppen felrobbanó és kártyavárként összeomló több tízemeletes lakóépületek, valamint robusztus ipari létesítmények annál inkább szerepelnek.
Siba Antal: Legalább vitáztak
(Főpolgármester-jelölti vita az ATV-ben)
Kis vita volt, ezt is állapítsuk meg, kis létszámú, meglehetősen kiválogatott nézőközönséggel, ezeken a kereteken belül viszont arányos és helyenként tartalmas is. Az arányosság és a lendület főként Simon András működésének köszönhető, jól szerkesztett kérdéseket tett fel, ezekre többnyire közérthető válaszokat adtak a résztvevők. A három jelöltből ketten – Kálmán Olga és Karácsony Gergely – komoly helyzeti előnnyel indulnak, mindketten régi szereplői a hazai nyilvánosságnak. A Momentum jelöltje, Kerpel-Fronius Gábor viszont – ha politikusi pályán marad – ebben a vitában sikerrel alapozta meg a jövőjét érthető, világos és tartalmas gondolataival.
Károlyi Csaba: „Országtudományi ismeretek”
Spiró György: Egyéni javaslat. Humoreszkek. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2019, 208 oldal, 3499 Ft
Spiró György az első fülön ír arról, hogy egy író-olvasó találkozón kérték tőle: „Humorosat írjon! Azt szeretjük, a humorosat! Maga tud humorosat írni, azt írjon nekünk! Kérésüket komolyan vettem.” Jó vicc. Spiró tényleg tud humorosat írni, a maga módján. Ha volna még politikai kabaré (mely definíciója szerint ellenzéki dolog), különleges színfoltjai lehetnének Spiró humoreszkjei (ahogyan például Megyesi Gusztáv humoreszkjei is azok voltak!). A hivatalos nyelv jogi és igazgatásrendészeti vagy miféle groteszkjeit, az egzakt szabályozások képtelenségeit, az állami bürokrácia embertelenségét jól megmutatják ezek a szövegek. Minden hivatalosságban van valami borzasztó, ráadásul itt nagyrészt a „nemzeti”-nek nevezett politikai hivatalosság kifigurázása történik meg. Lehet, hogy az a baj, túlzottan ismerjük mindezt? Hogy túlzottan ránk telepszik? Minden esetre a hétköznapi valóságban is eléggé abszurd helyzetek túlhúzása (avagy mondjuk így: túltolása) kétségtelenül fáraszthatja az olvasót. Ezeknek a humoreszkeknek a közéleti üzenete erősebb, az esztétikai értéke csekélyebb.
A HÉT KÖNYVEI
A könyvújdonságokat az Írók Boltjának (Budapest VI., Andrássy út 45.) segítségével adjuk közre. A listát összeállította: Négyesi Móni. A könyvek 10% kedvezménnyel megrendelhetők az irokboltja.hu weboldalon.
Gyürky Katalin: Ex libris
Robert Seethaler: A trafikos
Per Olov Enquist: Példázatok könyve
Ivanka Mogilszka: Váratlan utcák
Sabahattin Ali: Madonna prémkabátban
Reményi József Tamás: Milyen táborok?
Boka László: Peremek és középpontok. Tanulmányok a 20. század első felének magyar irodalmáról. Balassi Kiadó, Budapest, 2018, 309 oldal, 3200 Ft
A Holnap tulajdonképp a kötet kollektív főhőse. A holnaposok egykorú megítélése és későbbi sorsa peremek és középpontok viszonyában, illetve e viszonyok megcsontosodásában mutatkozik. Milyen izgalmas kép tárul elénk, ha az első kötetével 1909-ben jelentkező Babits reflexióit ráközelítően egy holnapos gesztusaiként vizsgáljuk? Hogyan tekinti Babits egy másik holnapossal, Juhász Gyulával az oldalán Adyval és Ady Petőfi-képével szemben Arany Jánost a modernitásban elődjének? Igazságai és persze első hevületének igazságtalanságai is egy holnaposéi. Ady és a többi holnapos kapcsolatának sztereotípiái is így kerülnek más fénytörésbe.
Laczó Ferenc: A tatárjárástól a narratológiáig
Csunderlik Péter: A „vörös farsangtól” a „vörös tatárjárásig.” A Tanácsköztársaság a korai Horthy-korszak pamflet- és visszaemlékezés-irodalmában. Napvilág Kiadó, Budapest, 2019, 362 oldal, 3900 Ft
A szerző átfogóbb kutatása első részeként ezúttal összesen hatvan, 1929-ig kiadott releváns pamfletet és visszaemlékezést elemez (avagy a vizsgált évtized nagyjából minden harmadik releváns művét). E tág forrásbázison Csunderlik elsősorban azt vizsgálja, hogy miként kanonizálódott a Horthy-korszaknak a proletárdiktatúrát a magyar történelem mélypontjaként – jellemzően farsangi ellenvilágként vagy egyenesen újabb tatárjárásként – azonosító képe. Amint a szerző helyesen jelzi, e Tanácsköztársasággal kapcsolatos diskurzusok a rezsim negatív alapító mítoszául szolgáltak: a megrázkódtatások fokozatosan kanonizálódó elbeszélései identitásbiztosító és legitimációs szerepet kaptak.
Csanda Gábor: Egy történetista történetei
Szalay Zoltán: Faustus kisöccse. Felőrlődési regény. Kalligram Kiadó, Budapest, 2019, 224 oldal, 2200 Ft
Nagyon szellemes „regény a regényben”-t olvasunk – egyebek közt az benne a szellemes, hogy ez a keret lehetővé tesz egy szatirikus meg egy dokumentatív olvasatot is, de az utolsó (negyedik) fejezet ezeket is idézőjelek közé teszi, úgyhogy előbb-utóbb mindenképp beletörődünk, hogy szórakozásnak vagyunk kitéve. Az átfogó keretet az adja, hogy a szlovákiai magyar írót egy életrajzíró faggatja: a kérdések és válaszok hol (ritkán) párbeszédek, hol meg (általában) csak válaszok: végig kisebb-nagyobb történetek. S láthatóan ezek a történetek rendeződnek egy (írói) életpálya hol realisztikus, hol meg éppenséggel szürreális történetévé.
Rikító metaforák és zsigeri szókincs
Danyi Zoltán A dögeltakarító című regényének német nyelvű kritikáiból
Danyi Zoltán: Der Kadaverräumer (A dögeltakarító). Németre fordította Terézia Mora. Suhrkamp Kiadó, 254 oldal, 24 Euro
(...) A főhőst emésztési zavarok gyötrik. Drasztikusak a szavak, itt csakúgy, mint más testi folyamatok ábrázolásakor. Terézia Mora mindezt nem éppen „szép” német nyelven, de meggyőző hangon szólaltatja meg. Danyi aligha fogalmazhatta volna meg ennél egyértelműbben, mit is gondol főhőse a háborúról: hogy szar. Még nem emésztette meg. Létezhet ennek megjelenítésére találóbb forma, mint ez a szarásból, pisálásból és fingásból álló kakofónia? Ami még hiányzik: a baszás. És ahogy ez a nyilvánvalóan traumatizált ember homályos alakként felbukkanó hallgatóinak vagy talán csak saját magának bevallja: csoportosan elkövetett erőszakban vett részt. A háború mocskos, rühös valami, aminek nincs szabályos cselekménye és egyértelmű karakterekből álló szereplőgárdája. Ha egyáltalán valamiféle irodalmi formába önthető mindez, akkor bizton állíthatjuk, hogy Danyi rátalált erre a formára. A dögeltakarítóértelmetlen szépségű, tökéletes könyv, ami a bennünk rejlő visszataszító dolgokról beszél. Rendezetlen asszociációk és élmények áramlata, tele mocsokkal és fájdalommal, egy mélységesen szánalomra méltó és megvetendő kreatúra előadásában. Képzeljük csak el, micsoda erőfeszítésbe került megírni ezt a könyvet. (...) (Andrea Heinz: Mindig háború van, Süddeutsche Zeitung [D], 2018. december 11.)
I R O D A L O M
Ahogy nincsen jó vagy rossz halál, úgy jó vagy rossz gyász sincsen. Mégis ott kísért a beszélgetésekben, a kocsma- és a kávéházi asztalok mellett két szólam: hogy a halottainkról beszélve magunkról beszélünk, és hogy megvan a véleményünk azokról, akik ezt teszik. Ilyenkor az asztal sarkához húzódok, és figyelni kezdek. Úgy szeretném elmondani, hogy jól van ez így. Hogy a gyász úgysem arról szól, aki meghalt, hanem arról, aki itt marad. Hogy az ember zavarában össze-vissza beszél, és ez nem csoda, hiszen zavarban van. Fecseg, mert minden jobb, mint csöndben lenni, magányosan. És semmitől se forduljunk el, ami segíthet: akkor sem, ha az épp a közöny, akkor sem, ha talán ízléstelenség. A halál villanófénye, mint egy bombatámadás, élesen bevilágít mind apró zugba. Minden távoli, magántermészetű, valaha volt történet hirtelen jelentést kap. És szeretnénk is, hogy jelentése legyen, hiszen muszáj történetként elmesélnünk azt, amit történetként elmesélni nem lehet.
Sándor Iván: Az idő tárnái
a drótkerítésnél az őrségparancsnok újra nyújtotta a kezét. Nikosz odacsúsztatta az újabb borítékot. A messzeségben megint lövés dördült. Átléptek a nyíláson. A két fiú hordággyal várakozott a parton. Ráfektették Nikosz társát. A segélyszolgálatos a motoros orrában várt. Elhelyezték a hordágyat a kabinban. Felberregett a motor. Nikosz tapintotta a társa pulzusát. A segélyszolgálatos fájdalomcsillapítót hozott
együtt végeztük a régészeti szakot, mondta Nikosz, együtt dolgoztunk Palmirában a főrégész mellett, láttuk a kivégzését, én vonszoltam őt ki a lábára dőlt oszlop alól, amit terroristák felrobbantottak… mikor menekültünk, egész úton azt mondta, vissza kellene mennie megkeresni a szüleit
előkészítettem az iratokat a számára, mondta a segélyszolgálatos, a fényképeket és a látottakról szóló beszámolójukat csatoljuk a jelentésünkhöz
a tekinteteket fényképeztem, mondta Nikosz… üres szemgödrök
Z. felfedezte az egyik képen magát. Simogatta a lábánál kuporodó kisfiút. A képen a fiúcska arca olyan volt, mint egy öregemberé
Németh Ákos: A gyónás szentsége
– Kerüld a kísértést, lányom.
– Ezt pont te mondod?
– Tíz miatyánk.
– Neked mennyi lesz, te mennyivel tudod le?
– Magasztald az Istent, mert jóságos hozzád…
– A János, ha megtudja, végem van nekem, amilyen állat, de véged neked is.
– ...és örökké szeret minket.
– „Mit jársz ide mindig?” – ezt kérdi, ezzel nyaggat, ezzel kínoz.
– Feloldozlak téged...
– De én, én, aki mindent... és erre csak ezt, csak így...
– ...Atya, Fiú és Szentlélek nevében.
– Hogy mered, hogy mersz így velem?
– Vess keresztet.
– Még nem végeztünk, atyám.
– Értsd meg, vége van.
Barna Imre: Stop time
(Olimpia) Egyszer csak futunk a Kranccal. Bukdácsolva csörtetünk, ágak recsegnek, sár fröcsög. Nem. Hangtalanul futunk, lábatlanul repülünk, nem látunk és nem hallunk semmit. Hogy egyáltalán, üldöz-e még az az ember. Arra sem emlékszünk most, hogy felemelte a botját, és megiramodott felénk. Hogy mintha akkor ugrott volna elő üvöltve a semmiből, amikor észrevettük a macskakölyköt – a Kranc vette észre, nem én –, és éppen lehajoltunk volna, hogy nahát, mit keres ez itt az erdőben. És a Kranc ugyan elviccelte volna még, mert olyan a Kranc, mindig viccel, pofákat vág, és hülyeségeket szaval, hogy a kis görény a sziklák tövén; na mi van, pimaszkodott volna a botos emberrel, sak áll, sak áll?, de a botos ember akkor már emelte ránk a botját.
Csernus Júlia: Harapásnyommal
Egy szót sem szóltunk utána, mert olyan teljes rend volt akkor a világban, amit nem érdemes szavakkal megbontani. Felkelt, gyorsan letusolt, keresgélte a futócuccát, aztán nekiállt öltözni. Én visszafeküdtem a kanapéra – még mindig tartott az az óra – és nyomkodtam a telefonom. Két új Instagram követő. Egy barátnőm, akinek a jelenléte általában leszedál, meghívott egy bemutatóra, amire jó lenne elmenni, de valami majd úgyis közbejön. Mami hat képet küldött a tengerpartról. Egy munkatársam átlinkelt egy riasztó cikket a föld pusztulásáról. Ilyenek történtek. Betettem egy playlistet, amit még az első közös roadtripünkre csináltam, Placeboval kezdődött, a fürdőszobából ráénekelt, hamisan, rossz szöveggel, „nem így vaaaaaaan”, kiabáltam, és feltekertem a hangerőt. Aztán letettem a telefont, és csak néztem a hegyeket, a felhőket meg a Férfit, aki Fut – lehetett volna egy ilyen fiatalokat célzó életmódkampány modellje, a bő ujjaltlan trikójában meg a tökéletes bad boy borostájával.
Élő Csenge Enikő: elhajtás
Élő Csenge Enikő: fehér marad
Élő Csenge Enikő: visszafoglalt testrészek
Nagy Márta Júlia: Csipkerózsika levele az árnyékokhoz esős időben
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.