Szerző: ÉS
2019.06.14.
Fóti Tamás: Miért nincsenek a magyarok a barikádokon?
Beszélgetés Ulrike Lunacekkel, az osztrák Zöldek korábbi vezetőjével, az Európai Parlament egykori alelnökével
F E U I L L E T O N
K R I T I K A
(Claire Denis: Csillagok határán)
A film kiváló operatőri munkája igazodik a sci-fi elvárásaival dacoló szolid látványvilágához és visszafogott zenekíséretéhez. Claire Denis meg sem próbálja futurisztikus díszletekkel lenyűgözni nézőjét, inkább csak jelzi az absztrakt teret. Az űrhajó különösen kívülről nézvést ironikusan minimalista játékdoboz. A folyosók a Solaris elidegenedett világára játszanak rá, ahogy a főhős küszködése bűntudatával, a tudattalanjából feltörő emlékképekkel is Tarkovszkij filmjét idézi.
György Péter: Álom és álmodozás
(Art Capital, Szentrendre, megtekinthető szeptember 1-ig.)
Erre a kiállításra, melynek igen ízlésesen Gulyás Gábor a fő s Eged Dalma a jelző nélküli kurátora (sic!), az adott alkalmat, hogy „ötven évvel ezelőtt oszlatta fel magát a párizsi szürrealista csoport”. Breton halála után három évvel felbomlott egy csoport, ami nem azt jelentette, hogy ezzel a szürrealizmus története véget ért.
Herczog Noémi: Ferde bádogtetőn
(Tennessee Williams: A vágy villamosa. R.: Michael Thalheimer, Berliner Ensemble. Nemzeti Színház, MITEM)
A döntött terű színház sosem realista. A lejtő lényege a színészi alakítás. A játék pedig egyre vehemensebb, mintha az előadók motorját beindítaná az ívelt padló, a fizikai megerőltetéstől egyre eltúlzottabb és energiadúsabb mindenki. Ráadásul Thalheimer a szokásosnál derűsebb: Stanley már az első jelenetek egyikében a színpad fölső ívére támaszkodva érvényesíti hónaljpamacsának teátrális erejét, sokkolva kényeskedő sógornőjét. De igazán a bohócérzékkel megáldott Peter Moltzennel érkezik meg a tréfa, aki Mitch szerepe szerint megemeli vágyott Blanche-át, mire utóbbi elővigyázatosan hajtja le fejét (nehogy beverje az extravagáns dőlésszögű plafonba). Körülbelül innen kezdek figyelni és nem csak nézni.
Fáy Miklós: Ugyan, Kovalik...!
(Puccini: Turandot – Margitsziget, június 9.)
Tulajdonképpen gyalázat a margitszigeti Turandot, de nem akarom megjátszani magam. Háborogni sem kell, ha nem muszáj, és nem muszáj. Nem tűnt volna föl az egész, ha nem üzenget és levelezik egymással a rendező Kovalik Balázs és az Operaház. Gyalázat? Már miért volna? Szabadtéri előadás, állítólag rendezéstemetés, búcsúzunk attól, ami a kilencvenes évek közepén egyik napról a másikra reménységgé, nem is reménységgé, hanem rögtön beváltott ígéretté tette Kovalik Balázst, az ő szegedi Turandotjától.
Torma Tamás: Támadás a diszkontok ellen
(Az új vásárcsarnok épülete Békásmegyeren)
Az elmúlt évtized piacépítkezéseiből három dolog biztosan tudható. Egyrészt a régi, még félnomád piacokat (lásd Eldorádó – a Bosnyák még tartja magát!) egyre jobban kiszorítják a steril, de KÖJÁL-kompatibilisebb, fedett vásárcsarnokok, másrészt ezekhez is lehet finomabb meg mindenáron ingatlanfejlesztős kézzel hozzányúlni. Harmadrészt pedig megértem ugyan, de lelkes híve nem vagyok a változásoknak. A főleg önkormányzati választások idején felélénkülő beruházási násztáncok végére általában a nyitott piacok szabad áramlása szokott eltűnni.
Siba Antal: „Csoda, hogy eddig megúsztuk”
(A Hableány nevű hajó tragédiája a televízióban)
Ami felfoghatatlan, amit a már említett hajóskapitány mondott már az első nap: hogy ilyen tragédiára számítani lehetett. Merthogy, ha ez annyira várható volt, akkor miért kellett megvárni, amíg meg is történik? Akkor itt azért nem csak egyik vagy másik hajó irányítója volt a hibás, hanem egy hajóforgalmi szabályzat kidolgozói és elfogadói is.
Fűzfa Balázs: Magyar költőnek lenni
Az ÉS könyve a könyvhéten – Orbán Ottó: Rejtett működés. Esszék, cikkek, kisprózák. (Orbán Ottó összegyűjtött prózai munkái II.) Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2019, 676 oldal, 5999 Ft
Az egész könyvnek mindvégig ez a fajta megtartott irónia a legfőbb fegyvere és erénye. Olykor gyilkos szarkazmussal szól, máskor hajlékonyan és simogatóan, harmadszor pedig mélyen tárgyilagosan, mint például a híres-hírhedt Csoóri-esszével vitatkozó szövegében (1990, Napfogyatkozás, 245–257.). Érezni ebben, hogy szikár pontossággal igyekszik fogalmazni Orbán Ottó, elejét véve minden lehetséges félreértésnek. Ennek következtében aztán a szöveg szándékolt szárazságát feledve borzong bele az olvasó ismét, három évtized múltán, a rendszerváltás katarzisába. Weöres, Somlyó György, Karinthy Micimackó-fordítása, Esterházy Péter, Bodor Ádám, Kafka, József Attila – és még sokan mások – a kisebb írások tárgyai; e szövegek között szellemes recenziók, briliáns vitacikkek, dörmögő morgolódások éppúgy akadnak, mint humoreszkbe hajló paródiák. Polcz Alaine Asszony a fronton című könyve pedig nagyon is megérdemelt, emelkedett méltatást kap. Ugyanakkor Déry, Örkény, Mándy, Mészöly, Esterházy – és mások – fergeteges paródiák tárgyai a Hódolat Arisztophanésznek című fejezetben (353–377.), melyeket egy rém-dokumentumjáték egészít ki… (A bomba, 395–406.), nem sokkal később pedig egy – Örkényre hajazó – frenetikus „doktori értekezés” Milyenek a magyarok?címmel (418–421.).
Darida Veronika: Fényképtöredékek
Pálinkás György: Aer. Kijárat Kiadó, Budapest, 2019, 206 oldal, 3400 Ft
Amint átlapoztam ezt a különös „albumkönyvet” (ahogy Parti Nagy Lajos nevezte) Roland Barthes bekategorizálhatatlan életrajza, a Roland Barthes Roland Barthes-ról jutott róla az eszembe, mely a következő szavakkal indul (néhány, a gyermekkort felidéző, fényképet követően): „Íme, kezdetnek, néhány kép: abból az örömből fakadnak, melyet az író a könyve befejezésekor engedélyez magának. Ez az öröm az elbűvöltség.” Ehhez hasonló bűvöletet éreztem Pálinkás György könyvében a homályos, néhol alig kivehető, régi Pécs fotográfiákat látva. Ez volt az ő „tökéletes városa”, minden elmosódottságával, ködösségével, szemerkélő esőjével együtt. Thomka Beáta értő recenziójában a kötet „opálosságáról” beszél, kiemelve, hogy ennek a „prózából és képből, nyelvből és látványból szőtt világnak nem a burka a folyószerű homályosság, hanem a halmazállapota”.
Csillag István: Házrege
Ungváry Rudolf: Balatoni nyaraló. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2019, 269 oldal, 3499 Ft
A badacsonyi nyaraló két évszázados története a legszemélyesebb rege, amelyből megismerhetjük a Ruhr vidékről a Balaton-felvidéken letelepedett zsidó bortermelő és kereskedő Lessner-család és a később polgári életmódot követő leszármazottjaik életét, a keresztény polgári középosztállyal összeszövődő sorsát, majd már csak tárgyi emlékekben, emlékezésekben fennmaradt lenyomatukat. A komor történetet: megtorlást, pogromot, a fasizálódó Magyarország ordasarcát a tájfestői ecsetvonásokkal megrajzolt környezetleírások lágyítják, miközben Ungváry minden apró mozzanatba belekapaszkodó érzékletes szövegéből látjuk a nyaralóhoz kötődő családok alkalmazkodását a nyugodt polgári életet újra- és újra szétrobbantó, váltakozó fordulatokhoz: a vörösökhöz, a fehérterrorhoz, a horthysta operettkarakterekhez és a szocializmus által megkívánt mimikrit felvállaló reformerekhez.
Láng Zsolt: Szabadulás a béklyóktól
Balla Zsófia: A darázs fészke. Értekező líra. Kalligram Kiadó, Budapest, 2019, 384 oldal, 3990 Ft
Az írások nem leíró jellegűek, a visszaemlékezések formája nem a memoáré: az elemzés a lényegük. Mi a helyhez való viszonyulás lényege? Mi van a belsejében? A tudattalanjában?
A válasz fokozatosan hívódik elő, kihámozódik, összeáll, mintegy működésbe jön. A kötet címe (A darázs fészke) a kötet első írásának címével egyezik, ez az írás a Fű című fejezetben található, amely a második szöveg címét viseli, vagyis a két cím egymás értelmezője. Miféle fűről van szó? Sokféle értelmezése és szerepe felsorolódik (Babits kurtán ejtett „fü”-jétől kezdve Visky András édesanyjának lágerbeli fűleveséig), de valójában a magányos fűszál és a fűsokaság viszonyáról van szó, arról, hogy miképpen élhető meg az egyedi, egyszálas sors a fűmező kollektív sorsában. Miképp különíthető el az egyedi, és miképpen fejezhető ki?
Ha valaki elhagyja szülőhelyét, idegensége nem az új helyhez köthető, hanem elsősorban a régihez. Miféle viszony tartja fogva? Áprily és Jékely, a legnagyobbak között a helyük, de az anyaországban rajtuk maradt a periféria elidegenítő mássága. Vagy Bodor Ádám esete, aki évtizedek óta már Pesten él, de továbbra is az erdélyi író kategóriájába sorolják. Mitől erdélyi valaki? Mert a hegyekről ír? Netán gyakrabban használ „s”-t az „és” helyett? Mi teszi idegenné? A jelene vagy a múltja?
Laczó Ferenc: Fragmentált ismeretterjesztés
Ripp Zoltán (szerk.): Kérdések és válaszok a rendszerváltásról. Napvilág Kiadó, Budapest, 2019, 252 oldal, 2400 Ft
A kötet alapvető ambivalenciái közé tartozik, hogy miközben a szerzők visszatérően a nemzetközi dimenziók perdöntő jelentőségét hangsúlyozzák, a rendszerváltás folyamatát többnyire szűken nemzeti keretek között prezentálják. A mindennapi élet és kultúra jelenségeinek bevonása eközben nem csak összetettebbé, hanem egyúttal jóval szórakoztatóbbá is teszi a könyvet, bár az e tekintetben releváns jelenségek alakulását nehéz mindössze néhány évre szűkítve bemutatni.
Benedek Szabolcs: A hontalan lokálpatrióta
Végel László: Temetetlen múltunk. Önéletrajzi regény. Noran Libro Kiadó, Budapest, 2019, 272 oldal, 3590 Ft
A család- és mikrotörténetből ott lépünk át a személyes történelembe, amikor a diák Végel Újvidékre kerül. A horizont tágul: már nem csak a Tito és Rákosi közötti lövészárokban vergődő magyarokat látjuk, hanem Jugoszlávia többi népét is, beleértve azokat az eseményeket (például a ’68-as belgrádi diáktüntetéseket), amelyekről mindeddig igen keveset tudtunk. Kiderül, hogy nem csak erről, hanem Jugoszláviáról is hiányosak voltak az ismereteink. Végel könyve rádöbbent arra, hogy mindaz, amit a határ innenső oldaláról irigyeltünk, színes máz volt csupán. Egyúttal talán jobban megérthetjük azt is, hogy miért hullott darabokra 300 ezer áldozat árán ez a Tito személye által egybetákolt ország. „Jugoszlávia lett a bűnbak népei bűnei miatt” – írja a magát hontalan lokálpatriótának tekintő Végel. A könyv számos megállapítása közül ez az egyik legfontosabb.
Kész Orsolya: Emberi szókinccsel
Szabó Magda: Az élet újrakezdhető. Interjúk és vallomások. Válogatta Jolsvai Júlia. Jaffa Kiadó, Budapest, 2019, 272 oldal, 3490 Ft
Az interjúkérdések (kevés kivétellel) majdnem azonos eseményekre vonatkoznak, amelyekre így nyilván azonos válaszok is érkeznek – nem lehet egy életet ezerféleképpen elmesélni. Külön-külön vannak remek szövegek, egymás mellé helyezve viszont önismétlőek, ahogy a fülszöveg ígérete sem teljesül, tudniillik hogy az interjúkat és vallomásokat tartalmazó kötetből olyasmit tudnánk meg, amit eddig nem sejtettünk Szabó Magda írói praxisáról, életéről, hiszen mégiscsak a nyilvánosságban egy gyakran megjelenő, nyitott, közismert szerzőről van szó.
Kálmán C. György: Bal, jobb
Pál Sándor Attila: Balladáskönyv. (Időmérték 25.) Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2019, 104 oldal, 1999 Ft
Az ötlet tehát kiváló – és a megvalósítás lenyűgöző. Elindulunk az egyik legismertebb magyar népballada parafrázisától – groteszk, pimasz átirat –, hogy azután a legváratlanabb irányokba kanyarodjunk el. Vezetőnk ide-oda rángat, néha viccet csinál a választott műfajból, néha komolyan megborzongat; minduntalan eszünkbe idézi (a címekkel, hiszen mindegyikben ott a ballada szó), hogy valamiféle történetet, ha mégoly töredékeset is, kell keresnünk, és minden bizonnyal tragikusat – sokszor meg is találjuk, de legalábbis ebbe az irányba indítja el az értelmezést.
Svébis Bence: Felváltva
Berta Ádám: Nem attól vizes a hal. Kalligram Kiadó, Budapest, 2019, 172 oldal, 2990 Ft
Bret Easton Ellist, Kötter Tamást és Totth Benedeket szokták emlegetni Berta Ádám prózája kapcsán, nekem még beugrott Hazai Attila is. A csupasz, de nem eszköztelen prózanyelv pikírt iróniával mesél kallódó alakokról. És azt hiszem, ez utóbbi a legfontosabb: hogy mesél. Maga Berta is említette egy interjúban, hogy a jól megformált, a nyelvet parádésan alkalmazó szövegek helyett a narratív, történetközpontú elbeszéléseket preferálja.
Kácsor Zsolt: Igyekezzünk, kartársak!
Cserna-Szabó András: Mérgezett hajtűk. Helikon Kiadó, Budapest, 2019, 260 oldal, 3999 Ft
Mit értek azon, hogy a szerző olvasói világában történt némi elmozdulás? Azt, hogy az új kiadás új írásai alapján Cserna-Szabó az eddigieknél is radikálisabban képviseli a meg nem alkuvás, az irodalmi széljárásnak való ellenállás, az elvárásoknak való be nem hódolás, a kötöttségektől mentes, szabad irodalmi önkifejezés eszményét. Olyan szerzőket választ és szeret, akikben ezt a szabadságot képes fölmutatni. Ő maga nem pózol, nem finnyáskodik, nem sznob, ellenben imádja a pozőr, finnyáskodó, sznob írókat – feltéve persze, ha azok igazi írók.
Bárány Tibor: Ami személyes, az politikai
Cserháti Éva: A Sellő titka. A K. É. Z. első esete. Prae Kiadó, Budapest, 2019, 420 oldal, 3500 Ft
Cserháti Éva könyve a maga végtelenül szelíd, mivel a készen kapott irodalmi konvenciókat nagy alázattal és hozzáértéssel alkalmazó, mégis átgondolt módján arról beszél, hogy a magánéleti kérdések mindig is politikai kérdések. A nyomozás tétje nem pusztán az, hogy kiderüljön, ki követte el a gyilkosságokat 2015 forró júliusában Budapesten, és mindez milyen kapcsolatban áll a magyarországi görög kolónia múltjával, hanem hogy megértsük: a bűncselekmények a társadalmi valóság terében zajlanak, amelyben szigorú hatalmi mechanizmusok jelölik ki az egyén helyét, sok esetben elvéve tőle a szabad választás lehetőségét. „Magánélet” és „közügyek” merev szétválasztása, illetve a bűn tisztán pszichologizáló felfogása maga is a hatalmi különbségek fenntartását szolgálja.
Balogh Gergő: Hamachert olvasni
Werner Hamacher: Menedékhely. A kutatáshoz és oktatáshoz való jogról és más írások. Fordította Szabó Csaba. Ráció Kiadó, Budapest, 2019, 200 oldal, 2490 Ft
Hamacher bonyolult, ám mindig végtelenül következetes okfejtései sokat bíznak a német nyelv teljesítőképességére, amely vonásuk különösen nehezen fordíthatóvá teszi őket. Ez mindazonáltal nem akadályozta meg szerzőjüket abban, hogy mára az egyik nemzetközi szinten is leginkább meghatározó gondolkodóvá lépjen elő, akinek jelentőségére egyre több és több figyelem irányul. Mind a klasszikus irodalmi és filozófiai műveket aprólékos gonddal faggató egzegetikai teljesítményei, mind a jog elméletéről és az igazságosság kérdéséről, valamint a filológia gyakorlatának megújíthatóságáról szóló írásai élénk szakmai fogadtatásban részesültek és részesülnek mind a mai napig. Ez nem kis részben talán épp annak köszönhető, hogy Hamacher erős, autonóm és kompromisszumképtelen értelmező, akinek munkáival szembesülve – azok kritikai potencialitása és gondolkodástörténeti hordereje okán – úgy érezhetjük, könnyű szerrel tehetjük zárójelbe az „elmélet halálának” elhamarkodottan bejelentett koncepcióját. Hamacher értekezései joggal váltak sokat hivatkozott, nagy hatástörténetű bölcseleti alapművekké.
A 90. Ünnepi Könyvhét és a 18. Gyerekkönyvnapok újdonságai
I R O D A L O M
Kukorelly Endre: Én múló földi örömökben éltem
Kukorelly Endre: Ami
Aczél Géza: (szino)líra
torzószótár
Mán-Várhegyi Réka: Csütörtök, melegfront
– Nincs jó megoldás, nem tetszhetek mindenkinek – mondtam később a fotósnak, aki megtalált a hotel mellékfolyosóján, ahová azért bújtam, hogy nyugodtan meg tudjam inni a bort, amit egy nevetséges füllentéssel szereztem a cateringesektől, és amit most mindvégig a hátam mögé rejtve tartottam. A fotós, hidrogénszőke, korombeli férfi, miközben kattintgatott, a még mindig hamvas arcbőrömet dicsérte, és aztán kijelentette, hogy ő engem csodál, amiért hibátlanul tudom megvalósítani a professzionális és nőies öltözködés egyensúlyát, márpedig erre kevés nő képes sajnos. Csak miután odébbállt végre, akkor jutott eszembe, hogy akár nemet is mondhattam volna neki, akár rá is szólhattam volna, hogy lesz szíves nem fényképezni. Ezek után kénytelen voltam egy második italt is szerezni, és egyedül az önismeretemnek köszönhető, hogy időben taxiba ültem, és elhagytam a süllyedő hajót.
Gyárfás Endre: Sajó életveszélyben
Három férfi ült a kocsin. Mindhármuknál puska. A legidősebbnek látszó, bekecses, kucsmás, bajuszos ember megszólított. Nem, pontosabb, ha azt mondom: rám kiáltott.
– Hé, te! Azonnal kössél pórázt a kutyádra! Muflonok járnak a környéken. Nemrég telepítették őket ide.
– Nincs nálam póráz – hebegtem. El nem tudtam képzelni, hogy a kamaszkorú Sajó felfal egy felnőtt muflont.
– Márpedig akkor elbúcsúzhatsz a kedvencedtől. Lelövöm, és kész.
Leakasztotta válláról a fegyvert.
– Törvényesen – fejelte meg az ultimátumot.
Megijedtem. Mintha a dupla cső egyenesen az én mellemnek szegeződött volna. Már az is kétségbeejtő lenne, ha megölnék a „barátomat”. De hogyan magyarázom el a gondnokéknak, hogy mi történt?
Tamás Zsuzsa: Tövismozaik
A kilencvenes évek közepén a Nyugati pályaudvar metrómegállóban, lent, a két peron között volt egy könyvárus. Aki egyszer látta, biztos nem felejtette el, olyan jellegzetes, összenőtt szemöldöke volt, a gonoszokat szokták így ábrázolni, vagy inkább a nagy ravaszokat, mint a Süsüben a Kancellárt, de ennek a könyvárusnak nem hosszúkás arca volt, hanem kerek, és az összenőtt szemöldök alatt mosolygott a szeme. A fején bőrsapka. Én nem felejtettem el, igaz, mindennap láttam, mert egy idő után a trolizásról átszoktam a metrózásra, gyorsabb volt, mondjuk, így is mindig elkéstem, de ez most mindegy, nem a reggelekről akarok mesélni (noha az elkésések tulajdonképpen az éjszakáim történetei, mert sosem tudtam lefeküdni, sosem tudtam elaludni, rémekkel társalogtam és rajzolni próbáltam, magamhoz nyúltam, elengedtem magam, hajat mostam, lábat gyantáztam, féltem a másnaptól, menetrendszerűen, mígnem álomba szorongtam magam, aztán másnap nem tudtam időben felkelni): a délutánokról akarok mesélni, hogy valahányszor leszálltam a metróról a Nyugatinál, erős kényszert éreztem, hogy odamenjek a könyvárus ponyvájához, és vessek pár értő pillantást a könyvekre, albumokra, hogy mutassam, ez engem érdekel, én más vagyok, mint a többiek, akik csak úgy elmennek mellettük. A könyvárussal köszönni köszöntünk, beszélgetni nem beszélgettünk. Én nem felejtettem el az arcát.
Kukorelly Endre: Ami
Aczél Géza: (szino)líra
torzószótár
Mán-Várhegyi Réka: Csütörtök, melegfront
– Nincs jó megoldás, nem tetszhetek mindenkinek – mondtam később a fotósnak, aki megtalált a hotel mellékfolyosóján, ahová azért bújtam, hogy nyugodtan meg tudjam inni a bort, amit egy nevetséges füllentéssel szereztem a cateringesektől, és amit most mindvégig a hátam mögé rejtve tartottam. A fotós, hidrogénszőke, korombeli férfi, miközben kattintgatott, a még mindig hamvas arcbőrömet dicsérte, és aztán kijelentette, hogy ő engem csodál, amiért hibátlanul tudom megvalósítani a professzionális és nőies öltözködés egyensúlyát, márpedig erre kevés nő képes sajnos. Csak miután odébbállt végre, akkor jutott eszembe, hogy akár nemet is mondhattam volna neki, akár rá is szólhattam volna, hogy lesz szíves nem fényképezni. Ezek után kénytelen voltam egy második italt is szerezni, és egyedül az önismeretemnek köszönhető, hogy időben taxiba ültem, és elhagytam a süllyedő hajót.
Gyárfás Endre: Sajó életveszélyben
Három férfi ült a kocsin. Mindhármuknál puska. A legidősebbnek látszó, bekecses, kucsmás, bajuszos ember megszólított. Nem, pontosabb, ha azt mondom: rám kiáltott.
– Hé, te! Azonnal kössél pórázt a kutyádra! Muflonok járnak a környéken. Nemrég telepítették őket ide.
– Nincs nálam póráz – hebegtem. El nem tudtam képzelni, hogy a kamaszkorú Sajó felfal egy felnőtt muflont.
– Márpedig akkor elbúcsúzhatsz a kedvencedtől. Lelövöm, és kész.
Leakasztotta válláról a fegyvert.
– Törvényesen – fejelte meg az ultimátumot.
Megijedtem. Mintha a dupla cső egyenesen az én mellemnek szegeződött volna. Már az is kétségbeejtő lenne, ha megölnék a „barátomat”. De hogyan magyarázom el a gondnokéknak, hogy mi történt?
Tamás Zsuzsa: Tövismozaik
A kilencvenes évek közepén a Nyugati pályaudvar metrómegállóban, lent, a két peron között volt egy könyvárus. Aki egyszer látta, biztos nem felejtette el, olyan jellegzetes, összenőtt szemöldöke volt, a gonoszokat szokták így ábrázolni, vagy inkább a nagy ravaszokat, mint a Süsüben a Kancellárt, de ennek a könyvárusnak nem hosszúkás arca volt, hanem kerek, és az összenőtt szemöldök alatt mosolygott a szeme. A fején bőrsapka. Én nem felejtettem el, igaz, mindennap láttam, mert egy idő után a trolizásról átszoktam a metrózásra, gyorsabb volt, mondjuk, így is mindig elkéstem, de ez most mindegy, nem a reggelekről akarok mesélni (noha az elkésések tulajdonképpen az éjszakáim történetei, mert sosem tudtam lefeküdni, sosem tudtam elaludni, rémekkel társalogtam és rajzolni próbáltam, magamhoz nyúltam, elengedtem magam, hajat mostam, lábat gyantáztam, féltem a másnaptól, menetrendszerűen, mígnem álomba szorongtam magam, aztán másnap nem tudtam időben felkelni): a délutánokról akarok mesélni, hogy valahányszor leszálltam a metróról a Nyugatinál, erős kényszert éreztem, hogy odamenjek a könyvárus ponyvájához, és vessek pár értő pillantást a könyvekre, albumokra, hogy mutassam, ez engem érdekel, én más vagyok, mint a többiek, akik csak úgy elmennek mellettük. A könyvárussal köszönni köszöntünk, beszélgetni nem beszélgettünk. Én nem felejtettem el az arcát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.