Szerző: ÉS
2019.06.07.
Rádai Eszter: „Az emberi jogokkihívó Gyakorlása”
- Interjú Kis János filozófussal, a pártállam demokratikus
ellenzékének szellemi vezéralakjával
F E U I L L E T O N
K R I T I K A
Csuhai István: Szép hazámból, félutamból
Nemes Péter: Amerigo. Egy szobrász, aki meghódította Rómát. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2019, 367 oldal, 3999 Ft
Az Amerigo. Egy szobrász, aki meghódította Rómát, ha jól értem, kézenfekvően egyszerű ötletre épül. Nemes Péter összegyűjtötte a mindenkor szívesen nyilatkozó Amerigo Tot interjúit, beszélgetéseit, röpke újságcikkeket és nagyobb ambíciójú dialógusokat egyaránt, a kérdéseket mindenünnen kiiktatta, a szövegfolyamot kronológiai rendbe állította, és kiegészítette azzal az anyaggal, amire a Tot kortársaival folytatott beszélgetései során tett szert, a folyamatosság kedvéért néhány helyen így pótolta az alapanyag hiányait, és az így kapott, egyes szám első személyű elbeszélést több mint százhúsz kép kíséretében hetvennyolc, címmel ellátott fejezetre osztotta és közreadta. Jellegzetes crossover-műfaj jött így létre, olyasmi, amire hirtelen nem tudok példát mondani a közelmúlt kulturális történetírásából. Az Amerigo bizonyosan nem önéletrajz, a lapjain egyes szám első személyben megszólaló főhős, a beszélő, Amerigo Tot a szemünk előtt lévő szöveget nem ilyen szándékkal írta, mi több, ő maga nem is írta a szöveget egyáltalán, még akkor sem, ha az itt olvashatók az ő saját szavai. Nem is művészettörténeti monográfia az Amerigo, kontextusállításai, hasonlításai esetlegesek, csak olyasmire szorítkoznak, amire az alapul szolgáló anyag is kitér, és Amerigo Totnak természetesen jogában állt origónak saját művészetét megtenni abban a koordinátarendszerben, amelyet a klasszikus régi művészet és a kortársai az ő számára képeztek. Még talán az lenne a legpontosabb megfogalmazás, hogy az Amerigo Nemes Péter életrajzi regénye Amerigo Totról, az eredeti anyag speciális megkötései azonban ennek a műfajmeghatározásnak is kijelölik a korlátait, és mint minden életrajzi regény esetében, a valóságos tények hangsúlyosan rákérdeznek a fikció mibenlétére.
A HÉT KÖNYVEI
A könyvújdonságokat az Írók Boltjának (Budapest VI., Andrássy út 45.) segítségével adjuk közre. A listát összeállította: Négyesi Móni. A könyvek 10% kedvezménnyel megrendelhetők az irokboltja.hu weboldalon.
Andrási Gábor: Ex libris
Kürti Emese: Glissando és húrtépés
A kettős beszéden innen és túl
Nyomhagyás / nyomtatás
A Hejettes Szomlyazók
ÉS-KVARTETT – Kálmán Gábor Janega Kornél szép élete című regényéről
Károlyi Csaba Arató Lászlóval, Bazsányi Sándorral és Bárány Tiborral beszélgetett 2019. május 29-én, szerdán az Írók Boltjában. A felvételt meg lehet nézni a jövő héttől a YouTube-on, az Írók Boltja csatornáján. Legközelebb októberben folytatjuk, új felállásban.György Péter: A valóság felé
(Megtekinthető szeptember 15-ig az Osa Archívum Centrális Galériában.)
A Bauhaus-centenárium értelmezése mifelénk lokálpatrióta és sznob, így például a „Naprafordó utcai mintatelep titkainak”(sic!) nyomába eredő városi séta közérthető, felületes amatőr blogok tárgya lett, a társadalmi, politikai kontextusától megfosztott tárgy- és designkultúráról médiaszereplők, humoristák beszéltek a Ludwig Múzeum Bauhaus-kiállításán.
Wagner István: „Vandál” vendég Dániából
(Asger Jorn – Das druckgrafische Werk, Museum der Moderne Salzburg – Mönchsberg. Megtekinthető június 30-ig.)
Bennfenteseknek ismerős lehet az 1948–51 közt működött nemzetközi művészcsoport – a Cobra –, amelynek elnevezése Koppenhága, Brüsszel és Amszterdam kezdőbetűiből adódott össze, de a benne tömörült egyes alkotók – a dán Asger Jorn, a belga Christian Dotremont vagy a holland Karel Appel, Constant és Corneille – lajstromát már kevesebben tudnák felsorolni.
Széplaky Gerda: Fénnyel átjárt testek
(Sándorfi István kiállítása a Kálmán Makláry Fine Arts Galériában megtekinthető június 14-ig.)
Sándorfi István (1948–2007) Magyarországon csak élete végén vált ismertté. A jórészt Franciaországban alkotó művész festményei zavarba ejtőek: nem ablakként, hanem tükörként viselkednek, ugyanis nem egy képzeletbeli univerzumra nyílnak, hanem egy olyanra, amelyet jól ismerünk. Ezeknek a festménytükröknek, melyekben élethűen megjelenített világdarabok rajzolódnak ki, a felületei is simák és fényesek, ami elsősorban az ecsetnyomok mesteri eltüntetésének köszönhető. De vajon mi az, amit tükröznek? Vajon a valóság felé vannak-e fordítva? Vagy inkább egy olyan horizont irányába, amely túl van a tér-idő kontinuumon? S ha túl van, ha ez már nem a fizikailag felfogott világ, akkor vajon mi, nézők hol vagyunk: honnan nézünk bele ebbe a tükörbe?
Báron György: Képfaragók
(3. Zsigmond Vilmos Nemzetközi Filmfesztivál, Szeged, 2019. máj. 28.–jún. 1.)
Az idén 47 országból háromszáz nevezés érkezett, tíztagú előzsűrinek jutott a nem könnyű feladat, hogy összeállítsa a néhány tucatra szűkített versenymezőnyt. Ez az előzsűri bármely honi filmszemle tisztes nagy zsűrijének is elment volna, benne Hajdú Szabolccsal, Kardos Sándorral, Ferenczi Gáborral, Vágvölgyi B. Andrással. A tavalyihoz képest tisztult a mezőny: animációs és dokumentumfilmek már nem szerepeltek benne, maradtak a nagy- és kisjátékfilmek, továbbá az experimentális munkák.
Csengery Kristóf: Amerikai képeslap
(American Postcard. Christina és Michelle Naughton – zongora. Warner Classics)
Az első fontos közlendő: az amerikai zenének ugyanúgy megvolt és megvan a maga folklórja, mint ahogyan megvolt a magyarnak Bartók és Kodály, valamint követőik idejében. Ezt a lemezt hallgatva ráébredünk: számos amerikai szerző számára ehhez nagyon hasonló funkciót tölt be a tradicionális dalok, népénekek, gospelek világa, sőt legalább ennyire a jazz és a könnyűzene.
Molnár Zsófia: Madarak jönnek
(Tar Sándor–Németh Gábor–Gothár Péter: Szürke galamb, Katona József Színház, Kamra, május 23.)
A színpadi Tar-ösvényt Gothár előtt Horváth Csaba tulajdonképpen már kitaposta: a novellafüzérek fizikai színházi feldolgozása után, két évvel ezelőtt a Szürke galambot is megrendezte, amihez Mikó Csaba gyúrt neki a regényből a Stúdió K társulatára illeszthető szövegkönyvet. Némiképp leegyszerűsítve: Horváth leginkább struktúrát rajzolt abban az előadásban, Mikóval a regény szerkezetét fejtették fel, míg Gothár és Németh Gábor mostani változata helyzet- és figuraorientáltabb (és intertextuálisabb). Ha akarom, szociografikusabb. Földhözragadtabb, realistább, miközben mind a szövegdramaturgia, mind a rendezés erősen stilizál, él az eltávolítás eszközeivel.
Fáy Miklós: Hebridáktól Boncidáig
(A Fesztiválzenekar koncertje a Zeneakadémián, június 1.)
Mintha-Fesztiválzenekar, mintha-koncerten, mert minden hasonlóság ellenére ez alapvetően mégsem az volt. Gondolom, leginkább Leonidasz Kavakosz miatt, akinek már évtizedek óta csodálhatjuk a hegedülését, ám erős a gyanúm, hogy évtizedek múlva sem fogjuk csodálni a vezénylőművészetét. Ez nem jó.
Grecsó Krisztián: A hírek felnőttkora
(Ferenc pápa egyvalamiről nem beszélt, az Index.hu videója, készítette: Lengyel-Szabó Péter, Német Tamás.)
Az tagadhatatlan, hogy az Index a csíksomlyói pápalátogatásról készült filmjében még mindig van pimaszság, az egyik erdélyi néni megelégeli a kérdéseket, és édes keresetlenséggel közli, hogy neki ebből elege van, hagyják már békén, ő nem is katolikus, „csak kijöttünk ide, hogy ne legyünk otthon”. De ez nem baj, sőt. Viszont a videó nem akar mesterkélten ironikus lenni, így azt a kényszert is elengedi, hogy kifigurázza, ne adj’ isten, megalázza a megszólalókat.
Végső Zoltán: A negyedik fül
(Lajkó Félix & VOŁOSI – Fonó, 2019)
Lajkó és a VOŁOSI egymás nélkül is metazenét játszanak, olyasmit, ami hatásában mintha kötődne valahová, miközben mégis túl sok mindenhez kötődik, hogy egy valós, gyökérhez fűződő erős köteléket felismerhetnénk. A világzene egyik jellemvonása nyilvánvalóan a sokágúság, de a legtöbb produkciónál valahogy mégis körülhatárolható, hogy hol vannak az alapok.
A Bauhaus-centenárium értelmezése mifelénk lokálpatrióta és sznob, így például a „Naprafordó utcai mintatelep titkainak”(sic!) nyomába eredő városi séta közérthető, felületes amatőr blogok tárgya lett, a társadalmi, politikai kontextusától megfosztott tárgy- és designkultúráról médiaszereplők, humoristák beszéltek a Ludwig Múzeum Bauhaus-kiállításán.
Wagner István: „Vandál” vendég Dániából
(Asger Jorn – Das druckgrafische Werk, Museum der Moderne Salzburg – Mönchsberg. Megtekinthető június 30-ig.)
Bennfenteseknek ismerős lehet az 1948–51 közt működött nemzetközi művészcsoport – a Cobra –, amelynek elnevezése Koppenhága, Brüsszel és Amszterdam kezdőbetűiből adódott össze, de a benne tömörült egyes alkotók – a dán Asger Jorn, a belga Christian Dotremont vagy a holland Karel Appel, Constant és Corneille – lajstromát már kevesebben tudnák felsorolni.
Széplaky Gerda: Fénnyel átjárt testek
(Sándorfi István kiállítása a Kálmán Makláry Fine Arts Galériában megtekinthető június 14-ig.)
Sándorfi István (1948–2007) Magyarországon csak élete végén vált ismertté. A jórészt Franciaországban alkotó művész festményei zavarba ejtőek: nem ablakként, hanem tükörként viselkednek, ugyanis nem egy képzeletbeli univerzumra nyílnak, hanem egy olyanra, amelyet jól ismerünk. Ezeknek a festménytükröknek, melyekben élethűen megjelenített világdarabok rajzolódnak ki, a felületei is simák és fényesek, ami elsősorban az ecsetnyomok mesteri eltüntetésének köszönhető. De vajon mi az, amit tükröznek? Vajon a valóság felé vannak-e fordítva? Vagy inkább egy olyan horizont irányába, amely túl van a tér-idő kontinuumon? S ha túl van, ha ez már nem a fizikailag felfogott világ, akkor vajon mi, nézők hol vagyunk: honnan nézünk bele ebbe a tükörbe?
Báron György: Képfaragók
(3. Zsigmond Vilmos Nemzetközi Filmfesztivál, Szeged, 2019. máj. 28.–jún. 1.)
Az idén 47 országból háromszáz nevezés érkezett, tíztagú előzsűrinek jutott a nem könnyű feladat, hogy összeállítsa a néhány tucatra szűkített versenymezőnyt. Ez az előzsűri bármely honi filmszemle tisztes nagy zsűrijének is elment volna, benne Hajdú Szabolccsal, Kardos Sándorral, Ferenczi Gáborral, Vágvölgyi B. Andrással. A tavalyihoz képest tisztult a mezőny: animációs és dokumentumfilmek már nem szerepeltek benne, maradtak a nagy- és kisjátékfilmek, továbbá az experimentális munkák.
Csengery Kristóf: Amerikai képeslap
(American Postcard. Christina és Michelle Naughton – zongora. Warner Classics)
Az első fontos közlendő: az amerikai zenének ugyanúgy megvolt és megvan a maga folklórja, mint ahogyan megvolt a magyarnak Bartók és Kodály, valamint követőik idejében. Ezt a lemezt hallgatva ráébredünk: számos amerikai szerző számára ehhez nagyon hasonló funkciót tölt be a tradicionális dalok, népénekek, gospelek világa, sőt legalább ennyire a jazz és a könnyűzene.
Molnár Zsófia: Madarak jönnek
(Tar Sándor–Németh Gábor–Gothár Péter: Szürke galamb, Katona József Színház, Kamra, május 23.)
A színpadi Tar-ösvényt Gothár előtt Horváth Csaba tulajdonképpen már kitaposta: a novellafüzérek fizikai színházi feldolgozása után, két évvel ezelőtt a Szürke galambot is megrendezte, amihez Mikó Csaba gyúrt neki a regényből a Stúdió K társulatára illeszthető szövegkönyvet. Némiképp leegyszerűsítve: Horváth leginkább struktúrát rajzolt abban az előadásban, Mikóval a regény szerkezetét fejtették fel, míg Gothár és Németh Gábor mostani változata helyzet- és figuraorientáltabb (és intertextuálisabb). Ha akarom, szociografikusabb. Földhözragadtabb, realistább, miközben mind a szövegdramaturgia, mind a rendezés erősen stilizál, él az eltávolítás eszközeivel.
Fáy Miklós: Hebridáktól Boncidáig
(A Fesztiválzenekar koncertje a Zeneakadémián, június 1.)
Mintha-Fesztiválzenekar, mintha-koncerten, mert minden hasonlóság ellenére ez alapvetően mégsem az volt. Gondolom, leginkább Leonidasz Kavakosz miatt, akinek már évtizedek óta csodálhatjuk a hegedülését, ám erős a gyanúm, hogy évtizedek múlva sem fogjuk csodálni a vezénylőművészetét. Ez nem jó.
Grecsó Krisztián: A hírek felnőttkora
(Ferenc pápa egyvalamiről nem beszélt, az Index.hu videója, készítette: Lengyel-Szabó Péter, Német Tamás.)
Az tagadhatatlan, hogy az Index a csíksomlyói pápalátogatásról készült filmjében még mindig van pimaszság, az egyik erdélyi néni megelégeli a kérdéseket, és édes keresetlenséggel közli, hogy neki ebből elege van, hagyják már békén, ő nem is katolikus, „csak kijöttünk ide, hogy ne legyünk otthon”. De ez nem baj, sőt. Viszont a videó nem akar mesterkélten ironikus lenni, így azt a kényszert is elengedi, hogy kifigurázza, ne adj’ isten, megalázza a megszólalókat.
Végső Zoltán: A negyedik fül
(Lajkó Félix & VOŁOSI – Fonó, 2019)
Lajkó és a VOŁOSI egymás nélkül is metazenét játszanak, olyasmit, ami hatásában mintha kötődne valahová, miközben mégis túl sok mindenhez kötődik, hogy egy valós, gyökérhez fűződő erős köteléket felismerhetnénk. A világzene egyik jellemvonása nyilvánvalóan a sokágúság, de a legtöbb produkciónál valahogy mégis körülhatárolható, hogy hol vannak az alapok.
I R O D A L O M
Szív Ernő: János
Meghalt János.
Kivert a hideg. Borzongtam, mint egy augusztusi lázas. Káromkodtam is, finoman szólva. Mennyi cetli van az asztalomon, toll, ceruzák, adathordozó kisfaszom, asztalkalandozások, egy nagyító. Tegnap öntöztem a balkonon, tehát ma nem kell. Főztem, van ebéd, krumpli és paprikás, ahogy a másik kérte. Kimentem tüntetni vasárnap a szarháziak miatt, oké. Dolgozni kell nekik is, a szarháziaknak, elhivatottság, megszállottság, bizonyítási vágy, oké, úgy dolgoznak ők is, hogy közben mégis félnek, mint a nád a keletről lízingelt szélben, oké.
Kedves halál, vagy nem tudom, hogy is nevezzelek, látod, dolgozom, a szó dolog, a mondanivaló is dolog, a megformálás babramunkája is dolog, nem érek rá. Érted? Nem érek rá!
Térey János: Megtudom a halálhírt
+- 30
Térey János (1970–2019) önéletrajzi prózájának első részletét a Feuilleton rovatban közöltük alig néhány hete, A mi dülőnk címmel (ÉS, 2019/19., maj. 10.). Az első közlés után megállapodtunk vele, hogy az esszépróza további fejezeteit a prózarovatban közöljük, és az elkészültig, a megjelenésig folyamatosan küldi majd a részleteket. Ez a metaforikussá lett közlés, édesanyja halálának története, Térey János utolsó prózája az Élet és Irodalomban.Búcsúzunk tőle!
Tóth Vivien: Málna
Mikor újra bejött hozzám, mintha törölték volna a beszélgetést a fejéből. Évek mentek el így. Nekem meg ketyegett a biológiai órám. Féltem, hogy bedarál a nagymutató. Benyúlok a combom alá, már jó meleg a műanyag. Nyílik az ajtó, az asszisztens engem szólít, a szívem ott dobog a torkomban. Próbálom lenyelni, hogy visszakerüljön a helyére, de nem megy. Mesélem a tüneteim, közben az jár a fejemben, hogy valami baj lehet velem, mert az nem lehet, hogy egy kis élet lakik bennem. Talán rákom van. Egy daganat elzárja a méhem kijáratát, ezért nincs vérzésem. Azt sem tudom miről beszélek, de elhiszem magamnak. Felfekszem az asztalra, kedves a doktornő, nyugtat, lazuljak el. Gratulálok, ez bizony egy kisbaba. Nem daganat? Mosolyog, nem. Mutatja az ultrahangot. 18 milliméter, akkora, mint egy málna. Eszembe jut a gyümölcs édes íze.
Nomád Földi László: Hóember
Reggel nyolckor csörgött a telefon, a vezetékes, akkor tudtam meg. Úgy raktam aztán vissza a kagylót, mint aki vigyázatosan tesz le egy drága holmit. Az ablakhoz mentem, esett a hó, csak olyan apró szemű, ritkás. Szerettem a havat, de most nem. Még néztem: mint a vatta, fedte be a betont, alatta alattomos gödrök voltak eltakarva, ha valaki belelépne, menten kimenne a bokája. Eszembe jutott erről, amikor gyerekkoromban néztem az ablakból a friss havat, és az üvegre kicsapódó leheletem homályán át oly guszta volt. Pláne, amikor Ő azt mondta, hogy az nem is hó, hanem tejszínhab, s én elhittem neki, s kiszaladtam megkóstolni. Nem volt édes, íztelen volt. Meg amikor a tengeren voltunk, s Ő azt mondta, fiam, az olyan sós, hogy ha iszol belőle, megszomjazol tőle, amit ellentmondásnak véltem, mert hogy is lehetne megszomjazni az ivástól. Nem hittem el.
Ferentz Anna-Kata: Cukorfelhő
Ferentz Anna-Kata: Függő
Ferentz Anna-Kata: Zörej
Pollágh Péter: Hannah McKay
Solymosi Bálint: A Rózsafüzér Királynője
avagy egy utazó napjai
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.