Szerző: UNGVÁRY RUDOLF
2019.05.13.
Budapest, Jelenkor, 2019. – 266 p.
http://jelenkor.libricsoport.hu/f…/konyvek/balatoni-nyaralo/
Regény
Egyik interjújában Nádas Péter azt mondta, hogy egy szörnyű korszakban „ember kell hozzá, aki bírja. Bár adott esetben mégis az az emberibb, ha nem bírja. Aki bírja, annak például lehetősége adódik arra, hogy arról írjon, aki nem bírja. Egy író mindig akad, aki bírta. S így a társadalom jelképe mégiscsak az lesz, aki nem bírta.” (Görömbei, Alföld, 1972. 06. pp. 43.)
Azóta, hogy ezeket a gondolatokat megismertem, nem kerültem ki a hatásuk alól. Azonban egészen lassan a tudatára ébredtem, hogy mégsem egészen értettem őket. A részvétből, az együttérzésből miért következnék, hogy a nem kibírás emberibb, mint a kibírás. Annak sorsa, aki kibírja, és gyászolja azokat, akik nem bírták, mélységes veszteségként élve meg a történteket, valamivel kevésbé lenne emberibb? Kevésbé jelképes? Tudomásunk se lenne arról, mi is történt, ha nem lettek volna olyanok, akik kibírják. Ezen nem változtat, hogy kibírni gyalázatosan is lehet, meg nem gyalázatoson. Akik nem bírták ki, azok között is nagy különbségek lehettek tisztesség dolgában. Nem felmentés, ha valaki tisztességtelen, és mégse bírta ki a kor gyalázatát.
Idő kellett, míg rájöttem, hogy engem egyaránt lekötnek azok, akik meg tudtak maradni, és akik nem. A kibírásban is van adott esetben valami nagyon emberi. És a leginkább azok sorsa ragad meg, akik így vagy úgy, de nem is hagyták magukat. És nem csak a véletlenre bízták a túlélésüket.
Ennek a badacsonyi hegy dél-keleti oldalában fekvő, a tóra néző nyaralónak a világa első látásra nem valami falrengető. Nem egy olyan fél évezredes történelmi folyamat részese, mint a Bosznia és Szerbia határán, a Drinán átívelő híd, melyről Ivo Andrić regénye szól. Ez a regényem csak két és fél évszázad történetét fogja össze. Egy rettenetesen magyar, és az ott élők vagy olykor ott tartózkodó számára nagyon megszokott környezetet. A felszín alatt, mint valami végtelen mély árnyék, ott rejlik a szinte teljesen ismeretlen múlt – mely mindahhoz vezetett, melynek jelenét sokan annyira meghittnek érzik az emlékeikben.
Látszólag én írtam. Valójában az engem körülvevő kulturális tér teremtette a gondolataimat. Ezek lehettek volna teljesen mások, mert ebben a térben minden, és annak ellenkezője is megvan. Hogy én miért azt gondolom, amit gondolok, a külső meghatározottságaim – és a saját önkénem következménye. Csupa véletlen. A faj genetika szórásának egyik elenyésző elemét alkotom. Akikről tudok, hogy a kezemet vették a múltból, azok nevét a könyvben megadtam – hiszen ez egy tanulmány is. Ezek a vendégeim (legalábbis akikről tudomásom van) a szövegemben többek között Laurence Sterntől kezdve Arany Jánoson, Vaszilij Akszjonovon és Borisz Pasternákon, Nádas Péteren, Winfried G. Sebaldon át Uri Asafig át a kortársaimig vezet. Nekik vagyok hálás, meg aki elolvassák őket.
Egy részlete nemrég megjelent a Népszava irodalmi mellékletében
Regény
Egyik interjújában Nádas Péter azt mondta, hogy egy szörnyű korszakban „ember kell hozzá, aki bírja. Bár adott esetben mégis az az emberibb, ha nem bírja. Aki bírja, annak például lehetősége adódik arra, hogy arról írjon, aki nem bírja. Egy író mindig akad, aki bírta. S így a társadalom jelképe mégiscsak az lesz, aki nem bírta.” (Görömbei, Alföld, 1972. 06. pp. 43.)
Azóta, hogy ezeket a gondolatokat megismertem, nem kerültem ki a hatásuk alól. Azonban egészen lassan a tudatára ébredtem, hogy mégsem egészen értettem őket. A részvétből, az együttérzésből miért következnék, hogy a nem kibírás emberibb, mint a kibírás. Annak sorsa, aki kibírja, és gyászolja azokat, akik nem bírták, mélységes veszteségként élve meg a történteket, valamivel kevésbé lenne emberibb? Kevésbé jelképes? Tudomásunk se lenne arról, mi is történt, ha nem lettek volna olyanok, akik kibírják. Ezen nem változtat, hogy kibírni gyalázatosan is lehet, meg nem gyalázatoson. Akik nem bírták ki, azok között is nagy különbségek lehettek tisztesség dolgában. Nem felmentés, ha valaki tisztességtelen, és mégse bírta ki a kor gyalázatát.
Idő kellett, míg rájöttem, hogy engem egyaránt lekötnek azok, akik meg tudtak maradni, és akik nem. A kibírásban is van adott esetben valami nagyon emberi. És a leginkább azok sorsa ragad meg, akik így vagy úgy, de nem is hagyták magukat. És nem csak a véletlenre bízták a túlélésüket.
A nyaraló regéjében – de ez tekinthető akár földrajzi-társadalmi értekezésnek is, hiszen mi korlátozhatja a szép irodalmat – megpróbáltam a magam nézőpontjából megírni annak a látszólag végtelenül kicsi, és jelentéktelen világnak a történetét, amelybe ez a svájci stílusú badacsonyi nyaraló és környezete Közép-Keleteurópában tartozott. Mindig ellenpontozva az elesetteket a a megmaradtakkal, a teljesen jelentéktelen helyit a tágabb európai világgal. Már amennyire ez nem feszítette szét a történet kereteit.
Ennek a badacsonyi hegy dél-keleti oldalában fekvő, a tóra néző nyaralónak a világa első látásra nem valami falrengető. Nem egy olyan fél évezredes történelmi folyamat részese, mint a Bosznia és Szerbia határán, a Drinán átívelő híd, melyről Ivo Andrić regénye szól. Ez a regényem csak két és fél évszázad történetét fogja össze. Egy rettenetesen magyar, és az ott élők vagy olykor ott tartózkodó számára nagyon megszokott környezetet. A felszín alatt, mint valami végtelen mély árnyék, ott rejlik a szinte teljesen ismeretlen múlt – mely mindahhoz vezetett, melynek jelenét sokan annyira meghittnek érzik az emlékeikben.
Látszólag én írtam. Valójában az engem körülvevő kulturális tér teremtette a gondolataimat. Ezek lehettek volna teljesen mások, mert ebben a térben minden, és annak ellenkezője is megvan. Hogy én miért azt gondolom, amit gondolok, a külső meghatározottságaim – és a saját önkénem következménye. Csupa véletlen. A faj genetika szórásának egyik elenyésző elemét alkotom. Akikről tudok, hogy a kezemet vették a múltból, azok nevét a könyvben megadtam – hiszen ez egy tanulmány is. Ezek a vendégeim (legalábbis akikről tudomásom van) a szövegemben többek között Laurence Sterntől kezdve Arany Jánoson, Vaszilij Akszjonovon és Borisz Pasternákon, Nádas Péteren, Winfried G. Sebaldon át Uri Asafig át a kortársaimig vezet. Nekik vagyok hálás, meg aki elolvassák őket.
Egy részlete nemrég megjelent a Népszava irodalmi mellékletében
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.