A MAGYAR TUDOMÁNY „RESZOVJETIZÁCIÓJA”

ÉLET ÉS IRODALOM / PUBLICISZTIKA
Szerző: GYŐRI LÓRÁNT
2019.06.21.

Sok helyen és sokféleképpen esett már szó arról, hogy a Magyar Tudományos Akadémiának és intézményrendszerének a kormányzati átalakítása mögött milyen politikai és gazdasági okok álltak – az a meggyőződés, hogy a tudományt szorosabb ideológiai gyeplőre kell fogni, a klientúrának pedig szüksége van az uniós tudományos forrásokra. Ugyancsak gyakran hallhattunk az elfogadott törvényjavaslat elemeiről és a tudományos kritikákról, intézményes ellenállásról. Az Élet és Irodalomban legutóbb Kenesei István írt az „átszervezésről”, a kutatói szabadság kilátásairól (Szabadság, tudomány, akadémia, ÉS, 2019/23., június 7.). Ezzel együtt is érdemes áttekinteni a rendszerszintű változások némely tudománytörténeti és tudományelméleti aspektusát. Az Akadémia kutatóintézeteitől való megfosztása, vagyonának ingyenes használatba vétele, a tudományos autonómiát felváltó miniszterelnöki kézi vezérlés és politikai befolyás intézményesítése révén ugyanis a tudományos hatékonyság, innováció és nemzetközi versenyképesség objektív feltételei sérülnek, holott gyakran ezekre hivatkoznak mint az átalakítás indokára.

„Az MTA-nak azon területeit, amelyek nem szolgálják közvetlenül a versenyképességet, a földdel kell egyenlővé tenni, mert csak porosodó iratokat gyártanak.”[1] Az idézet nem egy jelenlegi kormányzati döntéshozótól származik, hanem a korábbi baloldali gazdasági miniszter, Kóka János kritikája volt a Magyar Tudományos Akadémia már 2006-ban „elavult” működéséről. Nézetét többek között az azóta bezárt Népszabadság hasábjain fejtette ki,[2] míg az Akadémiát az érintett professzorok és intézetvezetők nyílt levélben a Magyar Nemzetben védték meg.[3] Noha joggal ironizálhatnánk a változó időkön, a helyzet mégis az, hogy a kormány és a Magyar Tudományos Akadémia konfliktusa, a küzdelem a tudomány és nem-tudomány határainak meghúzása körül a fogantatásától kezdve végigkísérte a nemzeti intézményt.

Miközben az MTA a régiónkra jellemző késői intézményesedése révén elkerülte a legkomolyabb XVI–XVII. századi társadalompolitikai polémiákat arról, mi a tudomány helye és szerepe az isteni és világi hatalommal szemben, 1825. évi alapításától kezdve rögtön a nemzeti önállósodási küzdelem homlokterébe került. A korábbi, XVIII. századi magyar tudományszerveződési kezdeményezéseket [4] alapvetően korlátozta a jezsuita tudományt és oktatást támogató Habsburg-ellenreformáció ((Somorjai idézi Bél Mátyást; Somorjai, 1997:22). A kénytelen-kelletlen külföldön pallérozódó és többnyire német nyelven publikálni kényszerülő protestáns tudósok törekvéseiben ezért összekapcsolódott a magyar nyelvű tudomány kibontakozása és a nemzeti emancipáció. Ráadásul ezen nemzeti tudományszervezési program számottevő és magyarul beszélő polgárság hiányában elsősorban a köznemességre és a „nemesi elitre”, az általuk képviselt politikai reformtörekvésekre támaszkodhatott (Somorjai, 1997:31).

Az Akadémia megalapításának 1827-es törvénycikke így kettős értelemben is politikai aktus volt. Egyrészt a József Antal főherceg (József nádor) uralkodói pártfogásával létrejött Akadémia „a tudományok és művészetek minden nemében leendő kiművelésére” (Koi idézi Kónyát; Koi, 2017:54)[5] eleve multidiszciplináris, nyelvművelő tudományos centrumként kezdett működni. Másrészt az Akadémiát az uralkodóház és a kormányzat kezdetektől a liberális reformellenzék szövetségeseként kezelte a tudósoknak a magyar és nemzetközi szellemi élet szervezésében betöltött szerepénél fogva.[6] Az MTA modernizációs szerepét tovább erősítette tagjainak az 1848-as forradalomban való részvétele, melynek következtében az intézmény évekre működésképtelenné vált, teljes körű politikai és tudományos autonómiáját csak a kiegyezés után nyerte vissza...

ITT OLVASHATÓ

ÉLET ÉS IRODALOM 2019/25. SZÁMÁNAK TARTALOMJEGYZÉKE (1. RÉSZ) 

ÉLET ÉS IRODALOM 2019/25. SZÁMÁNAK TARTALOMJEGYZÉKE (2. RÉSZ)