SZAKEMBERKÉPZÉS

A NYOMOR SZÉLE BLOG
Szerző: L.RITÓK NÓRA
2019.05.19.

Sokszor jelentkeznek be hozzánk csoportok látogatóba. Szinte nem telik el hét, hogy ne jönne valaki. Jönnek egyetemi csoportok is, különféle programokban, elsősorban érzékenyítési céllal, terepi tapasztalatokért. És persze hívnak is minket, hogy a képzésen belül mutassuk be a munkánkat, többnyire itt is az a cél, hogy halljanak erről az egészről. Jönnek hozzánk gyakorlatra is, és már nem is tartom számon a munkánkról készült, vagy azt érintő szakdolgozatokat, kutatásokat.

Ebből nyilván az jön le, hogy a szakemberképzésben az oktatók érzékelik, szükség lenne ezt a területet is érinteni. Mert változik a világ, az ország, a helyzet, és ehhez a felsőoktatásnak is igazodnia kell. Kellene.

Észak-és Kelet-Magyarország, de a határ mentén jó széles sávban délen is, és szigetszerűen mindenfele a Dunától keletre halmozódó szegénységfaktorok érzékelhetők. Lakhatási szegénység, iskolai lemorzsolódás, a közmunka, mint egyetlen lehetőség, munkahelyek hiánya, behajtócéges tartozások, szakemberhiány az oktatásban, egészségügyben, szociális területen, szegregált lakókörnyezetek, szegregált iskolák, stb. jellemzi a településeket. Itt van a legtöbb kiemelt gyermek is, és a nevelőszülő is. Ma települések sokaságán csak az intézményrendszerhez kötődő munkahelyek léteznek a közmunka mellett. Alig vannak vállalkozások, cégek. Szolgáltatásokat pedig egyre kevesebb helyen tudnak eltartani a falvakban élők. Van, ahol semmit.

A szakemberképzésnek erre reagálnia kellene. Nézzük most csak az oktatást. A szegregálódó, vagy szegregált iskolákban dolgozó pedagógusok felkészültsége nem tud reflektálni arra a rengeteg problémára, amit a gyerekek magukkal hoznak az iskolába. Nem tud, mert az, amit a felsőoktatásban tanult és az, ahol ezt kipróbálta a gyakorlatban, az nem olyan gyerekekre íródott, ahol a szegénység pedagógiai hatása érzékelhető. A gyakorlóiskolák ma elitiskolák, hogy készíthetnének fel bárkit egy szegregált iskolában való munkára?

Nem arról beszélek persze, hogy valamiféle “külön pedagógiai módszertan” kellene a leszakadó térségekbe. De azt, hogy magával a problémával meg kellene ismerkedniük, hogy a módszereket megfelelően választhassák meg, abban teljesen biztos vagyok.

Most azt látom, a pedagógusok még mindig elkeseredve, a kiégéssel küzdve próbálgatják újra és újra azt, ami eddig működött, és nem értik, most miért nem megy. Azt látják, hogy a lelküket kiteszik, és nem képesek eredményt felmutatni. Hogy amit az egyik nap úgy tűnik, elérnek a gyerekekkel, másnapra nyoma sincs. Aztán fáradnak, a pedagógiai fókusz átmegy a fegyelmezésre, próbálják erőből, az egyesekkel, meg a szaktanári és osztályfőnöki figyelmeztetésekkel, de ez sem működik, nem érdekli sem a gyerekeket, sem a szülőket. Ha már tarthatatlanná válik a helyzet, akkor jön a magántanulói státusz, ami aztán az életutat végképp eldönti.

Régebben még, amikor ezek a szegénységfaktorok nem ennyire összetetten, egymást erősítve voltak jelen, és az osztályokon belül nem volt ilyen magas a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek aránya, akkor még megvolt az az érzés, hogy ezek az oktatást befolyásoló tényezők kívül hagyhatók az osztálytermeken.

De ez már a múlté. Ma már a problémák bejönnek, a gyerekekkel együtt, a tanterembe is.

Csak néhány példa, az iskolát kezdő, generációs szegénységből érkezők oktatását meghatározó problémáiból: nincs felszerelése, fáradt, kialvatlan, ápolatlan, tetves, nem megfelelő a ruházata, éhesen érkezik, nincs szabálytudata, fejletlen a finom-motorikája, kevés a szókincse, alig van figyelemkoncentrációja, fejletlen az érzelmi intelligenciája, szociális készségei, gyenge a számfogalma, szocializációs gondok vannak vele, agresszív, csúnya szavakat használ, tiszteletlen, kudarctűrő képessége gyenge, énképe negatív, önértékelése zavaros. Miután ezekkel a hatásokkal nagyon nehezen küzd meg a pedagógus, pláne, ahol az osztály nagy része ilyen problémákkal terhelt, ott pl. nem tudnak megtanulni rendesen olvasni, szövegértésük gyenge marad. Felső tagozatban pedig az alapkészségek nem erősödnek tovább, viszont jönnek újabb gondok, pl. hamar dohányzik, herbált használ, nem megfelelő irányban kompenzál, végül magántanuló lesz, lemorzsolódik, kimarad…

Ezeket a problémákat érzékelni, megérteni, és kezelni kell. Erre azonban a mai iskola nem képes. Gondolom, most sokan azt mondják: nem is ez az iskola dolga. Én pedig azt mondom, de, dolga. Dolga, hogy olyan képzést adjon, ami az adott gyereknek a legmegfelelőbb. Nem a módszerekhez kell igazítani a gyerekeket, hanem a gyerekhez a módszereket. És ha a gyerek a társadalmi helyzete folytán ilyen problémákkal küzd, mint amit fentebb leírtam, akkor vele másképp kell, mint a gyakorlóiskolák tanulóival.

Ha egy társadalomban a szociális problémák ilyen tömegeket érintenek, akkor meg kell tanítani a szakembereket, akiknek dolga van velük, azokra az ismeretekre, amelyek nélkülözhetetlenek a megoldások kereséséhez. Mert megoldást csak az tud keresni, aki ismeri a problémát. Nem a tüneteit, hanem az okait. A működését, a hatását. A tünetekkel csak a hibáztatásig jutunk. Az okokkal kell végre foglalkoznunk. A kapcsolódásokkal, amelyek a gyerekek családja, körülményei, és az iskolai problémák között világosan látszanak. Már, ha akarjuk látni ezeket.

Azt hiszem, ezt az egyetemi oktatók értik, érzik. De az, hogyan tehetnék motiválttá a hallgatókat, hogy ezzel behatóbban foglalkozzanak, az szerintem óriási kihívás. Mert, legalábbis nekünk ez a tapasztalatunk, ezt a témát, ezt a területet valahogy senki sem akarja. Küzdünk mi is, hogy megmutassuk, a nehézségeivel és a szépségeivel együtt, de a hallgatói érdektelenség minket is amortizál. Mélyen belém vésődött egy eset, mikor kisebb csoportokra szakadva mentünk át az egyik helyszínről a másikra, egy szegregátumban, és útközben próbáltam magyarázni, milyen itt az élet, ahol csak a közkutak vannak, vagy milyen az a kártyás villanyóra. Olyan utcán mentünk, ahol a szegénység tapintható. De nem érintette meg őket. Szép idő volt, napsütés. Két hallgató pedig úgy döntött, kánont énekelnek. A Pál, Kata, Pétert.

Persze tudom, nem lenne szabad fennakadnunk semmin. Sem a tájékoztatón elalvó fiún, sem a telefonját ez alatt végig nyomkodó lányon. Sem azon, hogy hozzánk jönnek ugyan, de még sosem hallottak rólunk. Előre kell néznünk, ebben is, és dolgozni tovább, az érzékenyítésükön. Mert ha mi is nemet mondunk, eggyel kevesebb lesz az esély, hogy a problémával találkozzanak.

De egyre inkább azt érezzük, nem jó így. A képzésen kellene alapvetően változtatni. Mert megváltozott a világ. Nemcsak a modernizáció irányában, hanem sajnos, a szegénység erősödésével ezzel ellentétesen is. Ha ezzel nem számolunk, ezt nem kezeljük, elfogynak a szakemberek, akik ilyen terepen keresnek, vállalnak munkát, és maradnak is, mert sikeresnek érzik azt. Már így is nagyon nehéz a helyzet. A sötét foltok a térképen növekszenek. Így pedig a jövő pedig nem sok jóval kecsegtet.

ITT OLVASHATÓ