Szerző: PÁL SÁNDOR ATTILA
2019.05.10.
– Évek óta publikálod ezeket az irodalomtörténeti-írói esszéket, amelyek most áprilisban jelentek meg kötetbe rendezve. A kezdetektől a nagyobb kép, a koncepció, egy majdani saját arcképcsarnok lebegett a szemed előtt, vagy előbb jobbára csak egy-két korábbi pályatársról akartál szólni, kapargatni róluk a rájuk rakódott „kötelező” penészt?
– Alapvetően nem vagyok nagy tervező. Véletlenül sodródtam erre az irodalomtörténeti tájékra. Persze mindig érdekelt, miképpen és mit írtak a régi kollégák, s hogy a magam számára miként tudnám őket elevenebbé tenni. Irigyeltem, amikor például Lengyelországban hallottam, hogy Adam így meg Adam úgy, s kiderült, hogy ez az Adam a Mickiewicz volt. Akkor gondoltam, hogy valahogy ilyen bizalmi szinten kéne viszonyulni a magyar írókhoz is. Aztán jött innen is, onnan is egy-két felkérés, hogy írjak valaki múltbeli fickóról. Még ekkor sem volt döntés, de az egy fura tapasztalat, hogy ha az embert valami elkezdi érdekelni, egyre inkább azzal kapcsolatos dolgokkal fut össze. Emlékszem, mikor a Dzsigerdilent írtam, mindenütt olyan történetekre leltem, amelyek azt a történelmi cuccot tolták előre, szinte gáttalan hullottak az ölembe a törökök. Bár lehet, hogy nem a külvilágról szól ez a dolog, hanem a belőlem fakadó figyelem egyirányúsodásáról.
– A kötelező irodalom elszenvedőjeként, tehát még diákként milyen volt a viszonyod a kötelezőkhöz?
– Hoztam a hagyományos formát. A kötelező az rossz. Ráadásul sokszor tényleg rossz volt, vagy rosszkor volt, amikor nekem nem volt hozzá kulcsom. Antigonéval még ma is meg lehet ijeszteni a sarkon.
– Minden egyes, a könyvben szereplő szerző fontos számodra valamilyen módon, vagy volt, akiről egy rést kitöltendő kellett szólnod? Ne adj’ isten volt olyan, hogy valaki az esszégondolkodás és az újraolvasás folyományaként vált fontossá? Illetve megváltozott-e mondjuk egy klasszikus újraelővétele után a véleményed róla? Volt-e reveláció erejű rácsodálkozásod munka közben?
– Nem döntöttem el előre, hogy pont kikről fogok írni. Mindig felmondtam magamban, hogy talán ezekről, de hol 28 név volt, hol 35. Azt sem döntöttem el, kibe milyen mélységig megyek bele. Talán réskitöltőnek tekinthető, hogy írtam Bródy Sándorról, aki korábban szóba sem került, de fontosnak tartottam, hogy írjak arról az alkotóról, aki az irodalom figyelmi körét a társadalom szélesebb rétegeire is rányitotta, valamint érdekelt, milyen az, amikor egy író a centrumból már életében a perifériára kerül, s végül, mondhatni, teljességgel eltűnik, a teljesítménye pedig felszívódik az utódok munkáiban. Ma már el sem tudjuk képzelni, mekkora sztár volt. Aztán öröm volt Kaffka Margit, akit azért kezdtem el olvasni, mert zavart, hogy nincs nő a kötetben. Nála találtam egy remekművet, a Színek és éveket. Ez számomra tényleg reveláció volt, a retrospektív elbeszélés, az elbeszélés szabad időkezelése és a magyar irodalomban addig teljesen ismeretlen mélységű lélekábrázolás. A magyar hagyomány pakliját újraosztani talán lehet, de a lapokat lecserélni nem. Hármasból nem lesz bubi. Ugyanakkor furcsa, hogy teljesen más igényű műveket olvasunk a külföldiektől, mint a magyaroktól. Mikszáth Kálmán életműve akkor kezdődik, mikor Dosztojevszkij épp meghal. Mindkettőt olvassuk, holott a két alkotó műveinek mélységigénye Makó, Jeruzsálem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.