Szerző: HORN ANNA
2019.05.22.
Tulajdonképpen ezekről a dolgokról olyan rossz beszélni, hogy el sem tudom mondani. Talán mégis sikerül, megpróbálom.
Menekültekről szól az írás. Hívhatjuk őket migránsoknak is, de Magyarországon sikerült olyan pejoratív hangzást adni ennek a szónak, hogy ihaj. Mondom másképp: refugees (angolul), refugiados (spanyolul).
Egyes statisztikák szerint Spanyolország a menekültek második legnagyobb befogadóhelyévé vált Európában, Németország után, az elmúlt időszakban. A számok makacs dolgok, mondá anno a matektanárom, de a statisztika nem az. Attól függ, ki mit ért mi alatt, és mit akar a számokból elővarázsolni, milyen érdekeknek megfelelően.
Az viszont egyszerűen tény, hogy az elmúlt években rengeteg befogadást kérő érkezett az országba, több tízezren. Röviden a procedúráról, ami rájuk vár e napfényes országban:
1. Illegálisan csak beszökéssel lehet próbálkozni. Aminek nem sok értelme van, mert bármikor igazoltathatják, és érvényes tartózkodási engedély nélkül esély sincs arra, hogy ne a rendőrautóban kössön ki valaki.
2. Érvényes, a személy kilétét igazoló okmányok nélkül a tranzitzónából – ahol addig lehet maradni, amíg ezeket esetleg pótolni tudják – azonnali kiutasítás vár a delikvensre. Konkrétan – hajó, amely visszaviszi őket Afrikába.
3. Igazolt (és hozzáteszem, lenyomozott) itt élő rokon esetén néhány hét alatt megszületik a rokon befogadó nyilatkozata. Ekkor kap a menekült egy ideiglenes tartózkodási engedélyt, általában 3-6 hónapra. Ennyi idő áll rendelkezésére, hogy munkát találjon, céget alapítson, vagy bármilyen egyéb módon igazolja a belügynek, hogy nem lopni, rabolni, robbantani, stb. érkezett. Azután már ő alakítja az életét, és igyekszik is itt maradni, vagy tovább megy más országba.
4. Miután az ügyintézés itt sem villámgyors, a menekültek ez idő alatt különböző helyeken élnek. Tábornak nem szeretem nevezni ezeket a helyeket, de tény, hogy fegyveres őrség vigyáz minden ilyen intézményre. Ami lehet kiürült kaszárnya, bezárt kultúrház, vagy éppen egyházi menedékhely.
És most jönnek a személyes élmények, nevek nélkül, természetesen, mert az emberi jogok védelmében mi nem ismerünk kompromisszumot. Vagyunk mi, néhány civil, ENSZ- és EU- szervezet, akiknek az a feladata, hogy a hetekig, néha hónapokig bizonytalanságban élő embereknek ágyat, ennivalót, bármilyen egyéb segítséget nyújtsunk. Sokan vagyunk, hál’Istennek. És sok a kézen-közön eltűnt adomány is, de erről majd akkor írok, amikor már nem ez lesz a „fészkem”. Mert nem tojunk bele a sajátunkba.
Az utóbbi sok-sok hónap legnagyobb gondja az ide érkező menekültekkel kapcsolatban az, hogy több ezer fiatal van közöttük. Szinte gyerekek, 12-14 évesek. Szülők nélkül. Nyelvtudás annyi, amiből éhen halni sem lehet. Ha a volt francia gyarmatokról érkeznek, valamennyire lehet velük kommunikálni, de félnek, zárkózottak, a franciás kollégám szemmel láthatóan beleőszül abba, hogy kapcsolatot teremtsen velük.
Én szerencsésebb vagyok, az angolt többen törik, így kialakul valamilyen párbeszéd. Nehezen, akadozva, mert a rettegés TÉNYLEG ott ül a szemükben. A kamerák előtti széles mosoly, amit láthatunk a médiában, miután sok tengeren töltött nap után valahol partra léphetnek, semmivé olvad, amikor négyszemközt maradunk. Reszketnek, félnek, éhesek, bizalmatlanok.
Három rövid történet. A neveik nem a valósak:...
ITT OLVASHATÓ
2. Érvényes, a személy kilétét igazoló okmányok nélkül a tranzitzónából – ahol addig lehet maradni, amíg ezeket esetleg pótolni tudják – azonnali kiutasítás vár a delikvensre. Konkrétan – hajó, amely visszaviszi őket Afrikába.
3. Igazolt (és hozzáteszem, lenyomozott) itt élő rokon esetén néhány hét alatt megszületik a rokon befogadó nyilatkozata. Ekkor kap a menekült egy ideiglenes tartózkodási engedélyt, általában 3-6 hónapra. Ennyi idő áll rendelkezésére, hogy munkát találjon, céget alapítson, vagy bármilyen egyéb módon igazolja a belügynek, hogy nem lopni, rabolni, robbantani, stb. érkezett. Azután már ő alakítja az életét, és igyekszik is itt maradni, vagy tovább megy más országba.
4. Miután az ügyintézés itt sem villámgyors, a menekültek ez idő alatt különböző helyeken élnek. Tábornak nem szeretem nevezni ezeket a helyeket, de tény, hogy fegyveres őrség vigyáz minden ilyen intézményre. Ami lehet kiürült kaszárnya, bezárt kultúrház, vagy éppen egyházi menedékhely.
És most jönnek a személyes élmények, nevek nélkül, természetesen, mert az emberi jogok védelmében mi nem ismerünk kompromisszumot. Vagyunk mi, néhány civil, ENSZ- és EU- szervezet, akiknek az a feladata, hogy a hetekig, néha hónapokig bizonytalanságban élő embereknek ágyat, ennivalót, bármilyen egyéb segítséget nyújtsunk. Sokan vagyunk, hál’Istennek. És sok a kézen-közön eltűnt adomány is, de erről majd akkor írok, amikor már nem ez lesz a „fészkem”. Mert nem tojunk bele a sajátunkba.
Az utóbbi sok-sok hónap legnagyobb gondja az ide érkező menekültekkel kapcsolatban az, hogy több ezer fiatal van közöttük. Szinte gyerekek, 12-14 évesek. Szülők nélkül. Nyelvtudás annyi, amiből éhen halni sem lehet. Ha a volt francia gyarmatokról érkeznek, valamennyire lehet velük kommunikálni, de félnek, zárkózottak, a franciás kollégám szemmel láthatóan beleőszül abba, hogy kapcsolatot teremtsen velük.
Én szerencsésebb vagyok, az angolt többen törik, így kialakul valamilyen párbeszéd. Nehezen, akadozva, mert a rettegés TÉNYLEG ott ül a szemükben. A kamerák előtti széles mosoly, amit láthatunk a médiában, miután sok tengeren töltött nap után valahol partra léphetnek, semmivé olvad, amikor négyszemközt maradunk. Reszketnek, félnek, éhesek, bizalmatlanok.
Három rövid történet. A neveik nem a valósak:...
ITT OLVASHATÓ
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.