BOZÓKI: ERJEDÉS ÉS FÉLELEM A FIDESZEN BELÜL

HÍRKLIKK
Szerző: NÉMETH PÉTER
2019.05.19.

Bozóki Andrással készített interjúnk első részében a volt kulturális miniszter elmondta, hogy bár azt nem pontosan látni, hogy az a kulturális harc, amit Orbán Viktor elindított, pontosan mit is kíván elérni, azt azonban igen, hogy a küzdelem már a konzervatív fideszesek kiszorításáról is szól. A második részben azt is kihangsúlyozza, hogy azért csaknem mindenki tudja, kiváltképp az új, megfelelni vágyó ifjak, hogy a Vezért követése a legmegfelelőbb magatartás. A baloldallal kapcsolatban így fogalmazott Bozóki: „A Fidesz ellenzékből mindent megtett a hatalom megragadásáért, míg az MSZP-ben a hatalom megtartásának alapvető lépései is hiányoztak. Most az ellenzék feladata sziszifuszi, hiszen nem a kormánypárttal, hanem a pártállammal kell megharcolniuk. Ráadásul újra előjöttek a múlt század történelmi reflexei: a meghunyászkodás, a részvétlenség, a cselekvő képtelenség.

- Nem érzi azt, hogy a baloldali, liberális kormányok súlyos hibákat követtek el akkor, amikor túlzottan a piacra bízták a média-, vagy kultúra létezését? Másként fogalmazva: nem érez-e személyes felelősséget is abban, hogy magukra hagyták ezeket a területeket?

- Ha felelősségről beszélünk, akkor én csak a saját nevemben nyilatkozhatok, de mielőtt megtenném, megpróbálom ezt a történetet egy tágabb keretbe helyezni. A rendszerváltás idején a politikai váltás nagyon gyorsan megtörtént, egy sor új szereplő került a parlamentbe. A gazdasági váltás is viszonylag gyorsan végbement; megjelentek a multinacionális cégek, megtörtént a privatizáció. Ám a változás sokáig nem következett be a kulturális intézményrendszerben. A baloldali-liberális értelmiség kissé elkényelmesedett a rendszerváltást követő évtizedben. Miközben a régi rendszer összeomlott, sokan az utcára kerültek, a magyar értelmiségnek a kádárizmusból megörökölt viszonylag kedvező pozíciója átmenetileg fennmaradt. Bőkezű kultúra-támogatási rendszer alakult ki, amely részint állami forrásokból táplálkozott, másik oldalról pedig a Soros Alapítványból. Mindezek segítettek fenntartani a magas kultúrát, de csak az ezredfordulóig, amikor is az Alapítvány fokozatosan kivonult a kultúra finanszírozásából. Ezután köszöntött be a válság. Ami a saját személyemet illeti, először is rögzíteni kell, hogy azokban az években az oktatás és a kultúra két külön tárca fennhatósága alá tartozott, a média pedig egy közalapítvány alá volt rendelve, amely a pénzt közvetlenül a miniszterelnökségtől kapta. A színházak, független társulatok, képzőművészek munkáinak, vagy a könyvek és folyóiratok támogatása a Nemzeti Kulturális Alapon keresztül történt. A filmek támogatását a filmszakma önkormányzati szervezete felügyelte. Ezzel azt állítom, hogy demokrácia volt: mindenki a saját csatornáján keresztül juthatott pénzhez, nem egyetlen vezető döntött mindenről. Volt egy évi tízmilliárdos miniszteri keretem, de eszembe se jutott volna, hogy annak egyharmadát egyetlen festményre költsem. A miniszteri keret összegét egyébként lényegesen csökkentettem. Akkoriban a kultúra finanszírozása munkamegosztáson alapult, amit mindenki természetesnek tartott. Nem állítom, hogy nem történhettek visszás dolgok, azt viszont igen, hogy én semmilyen mutyiban nem vettem részt. Úgy látom, hogy az igazi probléma a pártfinanszírozás megoldatlansága volt, amelyet a pártok a saját eszközeikkel – ki így, ki úgy – próbáltak kezelni...

ITT OLVASHATÓ