Szerző: JÁMBOR ANDRÁS
2019.05.19.
Az utóbbi időben több kritikát is kaptunk – néhol jogosan -, hogy miért írunk a napi pártpolitikai viadalokról, ha azokat lehet úgy értelmezni, hogy tartalom nélküli, a közösség valódi ügyeinek intézéshez hozzá nem járuló, csak a politika látszatát fenntartó események. Legutóbb Schultz Nóra a Mércén írt erről kritikát, a Facebook közvetítésekre felhúzva fontos cikkét.
A helyzet nehéz, és nem csak a mi számunkra. Egyrészt körülvesz minket egyfajta valóság, és ebből fakadnak bizonyos adottságok. Ha lapot akarunk csinálni, már pedig akarunk, akkor azt a lapot fenn kell tartani, ehhez pedig kattintások kellenek (a félreértések elkerülése végett: az olvasói támogatások aránya is a kattintásoktól függ, még ha nem is olyan szorosan, mint a hirdetési bevételből élő lapoknál), illetve olvasók, akik finanszírozzák a lapot. Ezek az olvasók pedig azt a valóságot tekintik politikának, amit a környezet kiad, és ugyanennek mentén kattintanak is.
De mégis az a két szempont, amit Schultz Nóra felvet, minket a Mérce szerkesztőségében is izgat. Egyrészt Schultz felveti az élő közvetítések demotiváló hatását, mely mozizássá teszi a konkrét politikai küzdelmeket. Másrészt pedig beszél a közösségi médiának arról a hatásáról, hogy identitásalapú, az egyén „milyenségét” megjelenítő fogyasztási terméket csinál a közösségekből, és úgy bármiféle, egynél több embert magába foglaló kölcsönös viszonyból.
Persze ez nem csak a közösségi média terméke, hanem a körülöttünk lévő világé, amelynek egyik kemény alakítója a közösségi média, amely a nevével ellentétben speciel nem közösségeket teremt vagy tart fenn, hanem olyan identitásokat – magyarosabban fogalmazva: önábrázolásokat, önmegjelenítéseket – generál, amelyek egymással versengenek, az adott pillanatban élnek, és kizárólag érzelmekből táplálkoznak.
Egy felhorgadás, egy jó kép, egy látványos politikai akció, esetleg flashmob azonban önmagában nem tud közösségi eseményt, közös tudást, vagy problémáink megoldására irányuló politikát létrehozni – éppen azért, mert a folyamatok helyett az eseményekre, a történés helyett a látványra, a célkitűzések helyett pedig az elismerésre fókuszál.
A közösségi média és az általa rossz irányba tolt sajtó is a kiemelkedő pontokat veszi észre, és nem folyamatokat, megnehezítve ezzel, hogy politikai diskurzusok és küzdelmek jöjjenek létre.
Ezeket – hiába mondják egyre többen – nem a buborékeffektus lehetetleníti el, hanem az identitásalapú kommunikáció, amely a közösségi cselekvéssel szemben az egyént, az egyén önmegjelenítését és társai általi elismerését, a folyamatokkal szemben pedig az egyszeri történéseket tolja minden eddiginél brutálisabban előtérbe.
Így pedig egy olyan hatássor jön létre, amelyben egyre nehezebb ügyeket képezni, a lapoknak és politikusoknak egyre inkább a pillanatra kell reflektálniuk. Főleg egy olyan országban, ahol erőforrás is egyre kevesebb van a politika kitermelésére, egyre nehezebb helyzetben vannak az ellenzéki pártok, a kormánytól független sajtótermékek, egyre kevesebb pénzből és erőforrásból kell „kitermelniük” egy egységnyi kattintást vagy szavazót...
Ezeket – hiába mondják egyre többen – nem a buborékeffektus lehetetleníti el, hanem az identitásalapú kommunikáció, amely a közösségi cselekvéssel szemben az egyént, az egyén önmegjelenítését és társai általi elismerését, a folyamatokkal szemben pedig az egyszeri történéseket tolja minden eddiginél brutálisabban előtérbe.
Így pedig egy olyan hatássor jön létre, amelyben egyre nehezebb ügyeket képezni, a lapoknak és politikusoknak egyre inkább a pillanatra kell reflektálniuk. Főleg egy olyan országban, ahol erőforrás is egyre kevesebb van a politika kitermelésére, egyre nehezebb helyzetben vannak az ellenzéki pártok, a kormánytól független sajtótermékek, egyre kevesebb pénzből és erőforrásból kell „kitermelniük” egy egységnyi kattintást vagy szavazót...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.