A DEMENS IDŐSEKNEK A KÓRHÁZ NEM EGY GYÓGYÍTÓ HELY

ABCÚG BLOG
Szerző: MIZSUR ANDRÁS
2019.05.27.

Becslések szerint Magyarországon 200-250 ezer demenciával élő beteg él, de mindössze 5500-an szednek gyógyszert. Kázár Ágnes háziorvos szerint ez azt jelenti, hogy már csak akkor jutnak gyógyszerhez, amikor késő, és nem lassítható a betegség súlyosbodása. Vagy eleve keveseknél ismerik fel a betegséget, így el sem kezdődik a gondozásuk. A családok kevés segítségre számíthatnak ebben a helyzetben, a szociális elláttás leterhelt, az idősotthonokban több éves várólisták vannak. Az egyik legnagyobb problémának azt látja, hogy nincs kapcsolat az egészségügyi rendszer és a szociális ellátás között. A kórházak nincsek felkészülve a demens betegek ellátására: az idegen környezet miatt tovább romlik az állapotuk, sokuk nem is kerül ki onnan. A Miskolcon praktizáló orvos maga is érintett, édesanyjánál néhány éve vették észre a demencia tüneteit. Interjú Kázár Ágnessel.

Az ön édesanyja is demenciában szenved. Hogyan oldja meg a családja a gondozását?

Dr. Kázár Ágnes (K.Á.): A teljes család körülötte van: a férjem, én és a három unokája. A fiam most érettségizik, a középső lányom 14, a legkisebb lányom 12 éves. Tisztában vannak a betegségével, tudják, mivel jár, ismerik a tüneteit, gyakorlatilag informális gondozóvá váltak. Folyamatosan beszélgetünk arról, hogyan kell hozzá viszonyulni olyan helyzetekben, amelyek a betegség miatt alakulhatnak ki. Nem azt erősítjük benne, hogy feledékeny, nem emlegetjük a demenciát, a feledékenységet elhelyeztük az időskor bajai között. Szívesebben használja édesanyám az időskori elbutulás kifejezést, ezt úgy tudja kimondani, hogy nem vált ki belőle szorongást. Az édesanyám egy nagyon pozitív ember: tervekkel, célokkal éli a mindennapjait, és elfogadja, ha valami nem sikerül. Ez annak is köszönhető, hogy gyakran elvicceljük, ha valamit elfelejt. Nem elbagatelizáljuk a nehézségeket, mert kimondjuk, hogy elfelejtette, de azt is elmondjuk, hogy ez nem baj, mert együtt meg tudjuk oldani.

Könnyű volt szétválasztania, hogy orvosként vagy érintettként viszonyuljon a betegséghez?

K.Á.: Nem volt könnyű elfogadnom, hogy ezzel a problémával állunk szembe. Azért sem, mert édesanyám egy rendkívül művelt, olvasott, következetes, rendszerető ember. Most viszont adott esetben nem tudja megmondani, hogy milyen nap van, miért halmozódott fel sok doboz vaj a hűtőben. Nekem kellett egy ponton tudomásul venni az érintettségemet. Orvosként át kellett gondolnom, milyen úton induljunk el: kórházi vizsgálatok, gyógyszeres kezelés mellékhatásokkal, rendszeres szakorvosi vizitek vagy tervezett és megszervezett gondoskodás, támogató jelenlét. Utóbbi mellett döntöttem, amihez az is kellett, hogy a gyerekek is kivegyék részüket a feladatokból. Elengedhetetlen volt, hogy mindent tudjanak a demenciáról. A fiam különösen fogékony erre, a kötelező iskolai közösségi munkát a városi szociális otthonban töltötte, hamar látta, hogy a különböző stádiumokban mivel jár a demencia, milyen nehézségekkel küzdenek a betegek, milyen gondozást igényelnek. Fontos, hogy megtanítsuk gyerekeinknek, hogy ne nevessék ki a nagyszüleiket a tizedik feltett kérdés után, hanem tereljék el a figyelmét vagy lépjenek ki a helyzetből, amikor látszik, hiába mondják el neki a választ, azt adott pillanatban úgysem tudja megjegyezni...

ITT OLVASHATÓ