TAGADÓK TAROLNAK

ÉLET ÉS IRODALOM / PUBLICISZTIKA
Szerző: AVAR JÁNOS
2019.04.26.

Pompás példája a kátyúba fulladt és az unió által halasztással kimentett Brexit-alkudozás annak, hogy világunkban jószerivel már semminek sincs többsége, kivéve az elutasításnak. Végül már komédiába torkollott, hogy a londoni alsóház minden megoldást elvetett, vagyis csak negatív többségek jöttek össze, bármely változatot tettek is fel szavazásra. Kortünet lett a tagadók tarolása, amit talán az is jelez, hogy kisebbségek koalíciói kormányoznak, domináns, többségi politikai erő alig akad, s ha igen, az sem áll gyanú fölött. A briteknél már régóta úgy jön össze az alsóházi kormánytöbbség, ha még egypárti is, hogy a csakis egyéni körzetekben a bármennyivel győztes viszi a mandátumot, tehát a miniszterelnök mögött a szavazók negyven százaléka sem áll (nálunk is csupán egyszer, 2010-ben került valódi többségbe a Fidesz, bár folyvást – a saját trükkjeivel összetákolt – kétharmadot szokása emlegetni). Ráadásul a kilépési vitában a konzervatív párt a brexites szárnya túsza lett. Ahogy az amerikai republikánusok nem kívánt elnökük táboráé, miközben Trump hárommillió vokssal kapott kevesebbet Hillary Clintonnál. Netanjahu döntetlent ért el, de a tőle is jobbra lévő kis pártok kisegítik, s persze megzsarolják.

Ez még önmagában nem alapozta volna meg a demokráciát, kormányzó koalíciót a közös nevezőre jutó pártok képesek összehozni. A most olvadozó nagy néppártok is voltaképpen pártcsoportokból állnak (hiszen még a hajdani egypártban is több párt létezett). De azért sokat elárul állapotainkról, hogy szaporodnak a tagadásra építő politikai erők, s fogynak a sikeres, többséget tömöríteni képes pozitív üzenetek. Hogyne, már Mikszáth tudta, hogy nem az ellenzéket emelik hatalomba, hanem a kormányokat csapják el, ám azt követően az új győztesek addig maradnak, amíg kitart az őket felemelő támogatás. De manapság mind gyakrabban csakis azért, mert újra meg újra – elcsapják az ellenzéket. A nyolcvanas években a briteknek egyre inkább elegük lett a tory kormányzásból, de utóbbiaknak sikerült mumust csinálniuk a munkáspárti vezérből, és Thatcher színtelen-szagtalan utóda kapott még öt évet. Voltaképpen immár két ördögűzés vetélkedése a választás. Sikere ugyanis csak a negatív kampánynak van, helyi és országos szinten egyaránt. Ennek egyik művésze, ifjabb Bush tanácsadója kifejtette: nem az ellenfél gyenge, hanem éppen erős pontját kell frontálisan támadni. S lőn: szemrebbenés nélkül kétségbe vonták a vetélytárs, a háborús hős Kerry tetteit. Hillary Clinton – Obama szerint is – a legfelkészültebb elnökjelölt volt fél százada, ám az e-mailkezelésének slendriánságát célozva, kikezdték hozzáértését (és most Trump a nem biztonságos mobilján tweeterezik...).

Ez is behódolás a tagadásnak: az ellenfél a rosszabb, nem kell engem jónak tekintened. S alighanem ez a populista hullám igazi elindítója. Vezérei a – megfoghatatlan és meggyanúsított – elitet ócsárolják, és a jövő helyett a (megszépített) múltat kínálgatják. Tagadják a független médiát, intézményeket, bíráskodást. Kampányszakértők már régen felismerték a rágalomária nagy igazságát. És segíti őket a tömegkultúra, Hollywood világa, amelyben mindenki gyanús, aki vitte valamire. Az amerikai szenátusnak csupán fél tucat tagja ellen folyt bűnvádi eljárás a bő két évszázadban, de a tévésorozatokban, filmeken hemzsegnek a bűnöző politikusok, olykor elnökök is. Az interneten pedig tobzódnak a konteós gyanúkeltők...

ITT OLVASHATÓ

ÉLET ÉS IRODALOM 2019/17. SZÁMÁNAK TARTALOMJEGYZÉKE (1. RÉSZ)

ÉLET ÉS IRODALOM 2019/17. SZÁMÁNAK TARTALOMJEGYZÉKE (2. RÉSZ)