Szerző: Határátkelő / Detti
2019.04.02.
„Én már évek óta szeretnék elmenni Magyarországról, mert nem akartam úgy élni, ahogy mások (a családom nagy része is) elvárja/elvárta tőlem. Kereskedelmi iskolát végeztem, de nem tetszett ahogy dolgozni kellett. Nem a munka mennyiségével volt bajom, hanem a minőségével.
Átképeztem magam és a bankszektorban dolgoztam tovább, ahol talán még rosszabbul éreztem magam, mert akkor volt „jó” a fizetésem, ha nem voltam korrekt az ügyfelekkel. Minden reggel azzal indultam dolgozni, hogy magamnak vagy másoknak tegyek rosszat.
A szüleim közben nyugdíjasok lettek, a testvéremnek van két gyereke, velük jól elfoglalták magunkat, így viszonylag jól megvoltak. Én azonban nem éreztem jól magam a bőrömben.
A vágy célja: Kanada
Megismerkedtem a mostani párommal, aki akkor még katonatisztként szolgált. Már közel volt a leszereléseshez és egyre többet beszélgettünk arról, hogy nem úgy alakulnak itthon a dolgok ahogy mi szeretnénk és láthatóan ez a tendencia nem fog változni, mi pedig nem akartunk ebben részt venni.
Mindketten tanultunk angolul, de az évek során, mert nem használtuk a tudásunk megkopott, ezért elkezdtük újra tanulni, közben nézegettük a térképet, hova is mennénk szívesen.
Végül Kanada mellett döntöttünk. Elkezdtünk utána olvasgatni, hogy mik a lehetőségek, kicsit húztunk is a nadrágszíjon, hogy nem üres zsebbel induljunk neki.
De ekkor minden tervünk füstbe ment. A párom szívinfarktust kapott. Túlélte, de olyan súlyos károsodás érte a szívét, hogy átültetés nélkül maximum 1-2 évet adtak neki. Az átültetés természetesen esélytelen.
Itt megroppantunk, fizikailag az utat sem bírta volna ki. Azt mondta, hogy menjek egyedül, csak miatta ne maradjak itthon, de nem akartam nélküle.
Mindketten vágytunk Kanadába, rengeteg dokumentumfilmet néztünk, vágyakoztunk, de nem mentünk. Pár hónapra rá, 2015-ben az Édesanyám sztrókot kapott. A jobb oldala lebénult, afáziás lett.
Három hónap múlva azt mondták, nem rehabilitálható, vigyük haza, jobb lesz neki, ha nem kórházban hal meg. Hazavittük, de Apukám nem tudta egyedül ellátni, így ápolókat fogadtunk, de csak három hónapot bírtunk anyagilag.
Itt a testvéremmel elindultunk a lejtőn, mert ő azt gondolta, hogy én hagyom a munkám és a párom, az életem és ellátom a szüleink, neki nem kell velük foglalkoznia.
Én nem így gondoltam. Végül a szüleim hozzánk költöztek, így neki tényleg nincs dolga velük, nem is nagyon látogatja/ látogatta őket. Édesapám azóta elhunyt...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.