Szerző: MOLNÁR ERZSÉBET
2019.03.29.
A bőrgyógyászaton várakozunk, az asszisztens időről időre kijön, nyakát hátrahajtva, lamentálva kérdi a Magasságostól, hogy „ki vár ide?”, hangjában van egy kevés remény, egyfajta gyermeki ábrándozás, hogy mindenki megrázza a fejét, és átvonul a proktológiára, de belül tudja, hogy nem. Észbe kap, kiráncigálja a lányt: „Majd szólítják!”
„De mikor?! Két órája várunk!”, lép fel támadólag a joggingos.
„Van időpontjuk...?
„Nincs.”
„Na! – vágja el a vitát a másik. – Várjanak a sorukra!”
A joggingos fiatalember dohogva leül, az asszisztens tájékoztatja az egybegyűlteket:
„Akinek időpontja van, vár, akinek nincs, csak akkor jöhet, ha sürgős, és végig kell várnia az időpontosokat. Látják, mennyi a beteg.”
„Nekem sürgős időpontom van. Két órára”, próbálkozik egy asszony.
„Olyan, hogy sürgős időpont, nincs. Itt hónapokra előre van időpont. Magának legföljebb azt mondták, ha sürgős, jöjjön ide kettőre, akkor kezdődik a rendelés.”
„De...”
„Tudja, hol van a két órás beteg?”, a várakozók felé: „Otthon van. A két órás beteg már meggyógyítódott, és hazament.”
A joggingos felé: „Tudja, ki a bőrgyógyászaton a sürgős beteg? A sürgős beteg az, aki fullad.”
Rövid hatásszünetet tart. „Ön fullad?”, kérdi elégedetten.
„Nem fulladok, de...”
„Nem fullad. Vagyis nem sürgős beteg. Fullad itt valaki? – néz elégedetten körbe. – Na ugye. Nem fullad. Aztán még sincs a felének se időpontja.”...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.