Szerzők: LÓDI VIRÁG, SZARVAS MÁRTON
2019.04.27.
Idén száz éve történt, hogy létrejött és 133 napig uralkodott a magyar tanácskormány. A cikk szerzői művészekkel, társadalomtudósokkal és kurátorokkal együtt 2019 decemberében egy kiállítás keretein belül dolgozzák fel a Táncsköztársaság politikáját és eseményeit. A szervezők naponta osztanak meg a Tanácsköztársasághoz kapcsolódó történeteket a kiállítás instagram csatornáján.
A Tanácsköztársaság a Kádár-korban is az a rokon volt, aki a mi vérünk ugyan, de azért jobb, ha családi összejöveteleken nem jön ki a szobájából. Bukása ugyanis cáfolta a történelmi szükségszerűség tételét, míg radikális társadalompolitikája és forradalmi hevülete a kádári konszolidáció reformjainak közvetett kritikájaként jelent meg.
Az ötvenedik évforduló kapcsán, 1969-ben, ugyanakkor valamilyen formában mégiscsak meg kellett emlékezni a történelmi eseményről, amelyet a szocialista Magyarország kormánya történelmi előzményének tekintett.
Ebben a kontextusban született az Agitátorok, Sinkó Ervin Optimisták című regényének filmes adaptációja.
A filmet gyorsan dobozba zárták, nyilvános vetítése ez időszakban nem lehetett; az ‘56-os áthallások, a reformkommunizmus kritikája, valamint a marxista-leninista elmélet és a valós politikai cselekvés közötti ellentmondás tematizálása az Új Gazdasági Mechanizmus liberalizálódó kultúrpolitikájának is sok volt.
Ma még inkább félve nyúlunk a tárgyhoz, nehogy megsértsük a populista autoriter hatalom érzékenységét, amely a 20. századi magyar történelem egyik legnagyobb társadalmi kísérletét pusztán tömeggyilkosságként aposztrofálja. Persze a budapesti baloldali szubkultúrában egy-egy elszigetelt esemény próbálja újrakontextualizálni a Tanácskormány politikáját, és publikációk sora ígéri az események objektív leírását, de kétség nem fér hozzá, hogy Magyar Dezső, Bódy Gábor és a film szereplői az 1969-es emlékév kapcsán jóval személyesebben, szenvedélyesebben közelítették meg és értékelték az 1919-es eseményeket, mint bárki azóta. Saját kritikájukat, pozíciójukat, a globális ‘68 közepette mélyen hallgató Magyarország értelmiségi dilemmáit vitték vászonra.
Vajon 2019-ben mit mond nekünk egy film, amely már 1969-ben sem 1919-ről szólt? Jelenthet-e bármit a mai Magyarország baloldalának egy olyan szellemi termék, amely a Tanácsköztársaságot, annak elméleti dilemmáit és történéseit a fiatal reformkommunisták, anarchisták, korabeli ellenzéki baloldali értelmiségiek szemüvegén keresztül láttatja?
Az Agitátorok című filmről számos filmelméleti írás született. Ezek közül érdemes kiemelni Vasák Benedek Balázs 1998-as cikkét, amely a filmet az újhullám filmnyelvi hagyománya és a messianisztikus kommunizmus egyedülálló ötvözeteként írja le, vagy Schubert Gusztáv írását, amely a ‘68-as magyarországi események és filmes reprezentációk kontextusába ágyazva értékeli (a rendszerváltó értelmiség pozíciójából kérve számon rajta a Kádár-rendszer kritikájának hiányát).
Utóbbira reagálva írja meg Kádár Anna Többszörös szerepek című esszéjét, amely többek között megvilágítja a filmi szerepek sokrétűségét, tisztázza a lelkes néző detektív ösztöneit felkorbácsoló mozzanatokat („Ki kicsoda valójában? Ha ő a Cserny Jóska, miért lövik hátba, mikor a valóságban felakasztották?”), valamint értékes interjúrészletekkel gazdagítja a film keletkezéstörténetére és az alkotók intencióira vonatkozó nézői sejtéseket.
A továbbiakban e megközelítéseket kiegészítve, három aspektusból vizsgáljuk az idén 50 éves filmalkotást: a történelmi újrajátszás (re-enactment) mechanizmusa; a hatalom és ellenállás reprezentációja; valamint a nőábrázolás (illetve annak hiánya) szempontjából...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.