Szerző: HUSZÁR ÁGNES
2019.04.26.
Erre a kérdésre nem lehet egyértelmű igennel vagy nemmel felelni. Vannak iskolák, tanárok, akik csakugyan képesek eljuttatni a diákokat a jó szintű idegen nyelvű kommunikáció, vagy ha tetszik, a középfokú nyelvvizsga szintjéig. Más iskolák, más tanárok pedig nem.
A nyelvoktatást az iskolarendszer egészében érdemes vizsgálni. A hagyományos oktatás ismeretátadó és tantárgyközpontú, kevéssé épít a pedagógusok és a tanulók kreativitására. A modern pedagógiai gondolkodás ezzel szemben az önállóságot, a kreativitást fejleszti és bátorítja. Kovács Judit szerint az idegennyelv-oktatásban az áttörést az 1990-es években az angol anyanyelvű tanárok megjelenése okozta, amely „egy csapásra darabokra törte az iskoláról, a tanóráról, a nyelvtanításról addig kialakult képet, sokkszerű hatást okozva nem csak az iskolákban, de még a felnőttek számára fenntartott nyelviskolákban is”.2
A rendszerváltozáskor megváltoztak a társadalmi igények a nyelvtudással kapcsolatban. A hazai munkaerőpiacon megjelenő külföldi cégek elsősorban angol, másodsorban német beszédkészséget kívántak meg munkavállalóiktól, az országhatárokon túl munkahelyet keresők szintén ezt a két nyelvet részesítették előnyben.
A megváltozott társadalmi igények hívták életre a rendszerváltozást megelőzően az alternatív oktatási formákat, többek között a két tannyelvű – CLIL – iskolákat. Ezek az iskolák nem központi, hanem helyi döntés alapján jöttek létre, kis létszámú csoportokkal működnek, pedagógiai programjuk is eltér a hagyományostól. Pedagógiai célként a kritikus gondolkodást, a kreativitást, önállóságot részesítik előnyben. Ennek következménye a nagyobb tanulói szabadság, a kötetlenebb diákélet.
A modern nyelvoktatás képviselői arra törekszenek, hogy ne „eredményes”, hanem „sikeres” nyelvtanulók hagyják el az iskolát. A sikeres nyelvtanuló a latin mondás értelmében „az életnek, nem az iskolának” tanul, szintetizáló módon gondolkodik, nem a szabályokból építi fel a beszédét, hanem a nyelvből vonja el a szabályokat, nem a jó jegyért dolgozik, hanem belülről motivált módon eszközként használja a nyelvet azért, hogy minél többet megtudjon a világról, minél több emberrel legyen képes kommunikálni. Az iskolai követelményeknek megfelelő eredményes „jó tanulók” éppen ezekből a szempontokból bizonyulnak gyengébbnek náluk.
Ez a fajta pedagógiai gondolkodás még nem terjedt el az egész közoktatásban. Ennek következménye, hogy a tanulók többsége nem jut el kommunikációképes nyelvtudáshoz a középiskola befejezéséig, vagy csak a szülők által fizetett különórák segítségével.
Támogatja-e az oktatási kormányzat az idegennyelv-oktatást?
Nem egyértelműen. Ez összefüggésben lehet azzal, hogy a nyelvoktatáshoz csakugyan jól értő helyettes államtitkára nem volt a magyar kormánynak Medgyes Péter (2002–2004) óta. 2010-től csökkent a kétnyelvű programok száma is. Ennek legfőbb oka, hogy „az oktatáspolitika más területeknek biztosít prioritást, és a nyelvtanulást, különösen annak korai két tannyelvű módját nem tartja támogatandónak”.3
A mindennapi testneveléssel, a hit- és erkölcstannal növelt iskolai terhelés – a tanulók felől nézve – az alapos tudáselsajátítás ellen hat. A pedagógusok szempontjából a növelt óraterhelés jár hasonló következménnyel. Az iskolában kötelezően eltöltött hosszú idő az egyéni felkészüléstől veszi el az energiát. Amikor a fáradt tanár az osztályterembe lép, már sokszor csak arra képes, hogy „frontális tanítással” közölje a tudnivalókat, a lemaradókra és a kiemelkedő képességűekre alig figyelve „leadja az anyagot”.
Minden bizonnyal. A nyelvpedagógiai szakirodalom szerint mintegy 3000 órányi nyelvtanulásra van szükség, hogy az ember eljusson a nulláról a középfokú nyelvtudásig. De ez a szám nem osztályteremben eltöltött, úgynevezett „kontaktórát” jelent, hanem a nyelvvel való intenzív foglalkozás teljes idejét. Beszélgetést, csetelést, filmnézést, közös cselekvést másokkal, olyanokkal, akikkel csak az adott nyelven tud kommunikálni az ember. Erre készít fel a kommunikatív nyelvoktatás, amely elsődleges célján túl fejleszti a tanulók személyiségét, elősegíti a kooperációt, a közösség kohézióját.
Rengeteg lehetőséget nyújt az internet, a szociális média. A tanár feladata az, hogy ezeket a mindenki számára hozzáférhető lehetőségeket az idegen nyelv elsajátítása szempontjából szervezze, koordinálja, megteremtse a visszacsatolás lehetőségét. A pedagógus jó esetben a tudásszerzés menedzselésével segíti a spontán folyamatokat.
Milyen következményei lehetnek a követelmény 2020-as bevezetésének?
Mindenekelőtt radikálisan csökkenni fog a felsőoktatásba jelentkezők száma, elsősorban a vidéki intézményekben. Nagyon tanulságos, ha eszünkbe idézzük a „bennrekedt diplomák” esetét. Némely főiskola hallgatóinak 30–40 százaléka nem tudta kézbe venni az oklevelét, mert bár minden szakmai követelményt teljesítettek, minden kreditet megszereztek, megírták a szakdolgozatot, nem rendelkeztek – az akkor még kimeneti követelményként előírt – középfokú nyelvvizsgával. Időnként indultak ugyan „diplomamentő programok”, ezek azonban szerény eredménnyel jártak.
Közben minimálisra csökkent, gyakorlatilag megszűnt a szakmai nyelvoktatás a felsőoktatásban. Ennek az volt a célja, hogy a közoktatásban szerzett köznyelvi alapokon kifejlesszen egy olyan szaknyelvi kompetenciát, amelynek birtokában a diplomás szakember képes lesz külföldi kollégákkal kapcsolatba lépni, szakmai közlemények olvasására.
Talán éppen azért hozták ezt az új rendelkezést, hogy a felsőoktatást „megszabadítsák” a szaknyelvtanítás kötelességétől. Persze egy idegen nyelv mindennapi kommunikációs eszközként való használata nem azonos a szakmai nyelvi kompetenciával, de most ez a legkisebb probléma.
Másik súlyos következmény lehet a hamis nyelvvizsga-bizonyítványok elterjedése. Amikor majdnem harminc éve kötelezővé tették a középfokú nyelvvizsga-bizonyítvány bemutatását a diploma kiadásának feltételeként, a rendőrség időről időre figyelmeztette az egyetemek tanulmányi osztályain dolgozókat a bizonyítványok gondos kezelésére. Akkor még egyszerű másolással gyártották a diploma legitimálásához szükséges okiratokat. Azóta megjelentek a „bérvizsgázók”, a pénzért árult vizsgatesztek és egyéb kifinomult formái a csalásnak.
A legsúlyosabb következmény a társadalmi mobilitás további lelassítása lesz. A nagyvárosokban még a szegény szülők gyermekei is könnyebben hozzájutnak a felsőoktatásba kerüléshez szükséges nyelvtudáshoz, az egy középiskolával rendelkező kisebb településeken ez szinte lehetetlen lesz számukra. A tehetős szülők kifizetik a nyelvórákat, elküldik a gyerekeiket nyelvi táborba, esetleg külföldre, anyanyelvi környezetbe. A szegény szülők gyermekei számára ezek a lehetőségek elzárva maradnak. „Aki szegény, az a legszegényebb” – és még a gyermekei is azok maradnak...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.