Szerző: MARKÓ BÉLA
2019.04.12.
Viszont Ady Endrét is szeretem. Zaklatottabb, ki-kihűlő, fel-felforrósodó szeretet ez, de talán mélyebb is, ha szabad ilyent mondani. Évfordulója volt, van neki is az idén, bár úgy tűnik, jóval szürkébbre sikeredett, mint az Arany-év.
Emléknapokhoz, sőt, emlékévekhez igazodunk mostanában. Így volt ez mindig, mondhatná valaki, és különben sem mi döntjük el, hogy éppen mikor van például száz vagy kétszáz esztendeje valaminek. Ez igaz, csakhogy a múlt minden bizonnyal akkor kerül figyelmünk előterébe, amikor hiányzik a jövő. Mármint a program. Legyen szó akár politikai, akár kulturális jövőképről. Nem egyszerűen a tiszteletadás a fontos ilyenkor, hanem minták felmutatása, referenciák keresése eljövendő programokhoz. Mindközönségesen: tanulságok megfogalmazása. Ezért érdemes nemcsak a politikai – első világháború, Trianon stb. –, hanem például az irodalmi évfordulókra reflektáló szövegeket is figyelemmel követni. Ha valahol éppen felbukkan egy ismeretlen dokumentum, az kész nyereség természetesen, de most nem erre gondolok, hanem az ünnepi bokacsattogtatás és zászlólengetés mögött néha felsejlő dilemmákra vagy éppenséggel ezek gyanús hiányára.
Arany-év volt a tavalyelőtt, és végső soron megnyugtató volt látni, hogy van egy zseniális költőnk, akit már-már egyformán becsülünk mindannyian, költők, írók, irodalomtörténészek szívesen beszélnek róla. Már-már idilli kép rajzolódott ki az egyébként tartalmas emlékversekben, esszékben vagy tanulmányokban, a folyóiratok különszámaiban. Legfeljebb azon kellett elgondolkoznom, hogy ennyire problémátlan nagyság talán nincs is a valóságban. Szeretem én is Arany Jánost, másokhoz hasonlóan, dilemmák és problémák nélkül tulajdonképpen, írtam is róla, ha kértek, több helyre.
Viszont Ady Endrét is szeretem. Zaklatottabb, ki-kihűlő, fel-felforrósodó szeretet ez, de talán mélyebb is, ha szabad ilyent mondani. Évfordulója volt, van neki is az idén, bár úgy tűnik, jóval szürkébbre sikeredett, mint az Arany-év. Száz esztendeje halt meg, nagy temetése volt, „világok pusztulásán” ezrek kísérték utolsó útjára, és bizony fontos tanulság az is, hogy a háborúban kivérzett, szétesőben levő Magyarországon milyen sokan voltak, akik megtisztelték a nemzetének, hazájának sohasem hízelgő költőt. Ennek ellenére, azt hiszem, az elmúlt száz év mégsem az övé volt. A politikában semmiképpen, ezt tudjuk, de az irodalomban sem. Arany-kultusz van, Ady-kultusz nincsen. Petőfi-kultusz sincsen szerintem, ám erről majd később. Maradjunk néhány pillanatig még Adynál. (Ha tőlem kérdi valaki, nem biztos, hogy szükség van kultuszokra, de hogyha már tél-túl mégis vannak, talán hasznos lehet eltöprengni rajtuk.)...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.