KIESELBACH: NEKÜNK AZ ÁLLAM MARAD, MERT NINCSENEK MŰVÉSZETKEDVELŐ MILLIÁRDOSAINK

G7
Szerző: LÁSZLÓ PÁL
2019.04.01.

Kieselbach Tamás galériás, gyűjtő, de ahogy mondják róla, a gyűjtőknek abba a táborába tartozik, akik számára a képek megszerzése és csoportosítása elsősorban véleménymondás. És ezzel rövidre is zárja az érdeklődést általában. Azonban, ahogy beszélgettünk, gyorsan kiderül, hogy nem csak képekkel üzen. 14 évesen vett először műtárgyat, és aztán benne is ragadt. Annyira, hogy ma a legnagyobb műkereskedő Magyarországon. Az irodájában most is van olyan kép, amit azért hozzá hoztak, mert csak ő tudja eldönteni, hogy eredeti-e. Beszél arról is, hogy szerinte minden jó irányú változásra reagálni kell: érdemes kicsit megünnepelni, aztán gyorsan hozzáteszi, hogy persze inkább csak belül magunknak. És szó lesz a személyes luxusáról is, 20 év bénázásáról, hogy vajon vehet-e egyszer egy igazán jó kocsit.

– Azt nyilatkozta, hogy régebben az Ecserin, a pécsi vásárban való vadászat tartotta kondiban. Most mi?

– Ha ezt még ma is be tudnám illeszteni a napjaimba, akkor szívesen csinálnám. Most a fiam vadászik inkább. Más került a fókuszba.

– Nem hiányzik?

– Bizonyos szempontból igen. Valóban nagyon drogszerű dolog, hogy az ember kimegy a piacra, és csak magára, a tudására és a tehetségére támaszkodva megszerez valamit. Nincs áttétel, egy az egyben zajlik a küzdelem, így az élmény is rögtön, zsigerileg átélhető. Tényleg olyan lehet, mint a vadászat: van felkészülés, cserkészés, és ha minden összejön, még a legvégén, az alkunál is nagyon észnél kell lenni. Fantasztikus hajtásban és izgalomban teltek a szombat hajnalok az Ecserin vagy a pécsi vásárban töltött órák. Egy pillanatra sem lehetett lazítani, de az eredmény kézzel fogható volt, hiszen alkalmanként legalább öt-tíz festményt vettem, és közben azt is jól tudtam, hogy pár napon belül kinek fogom eladni őket. Aranykor volt, amit szerencsére alaposan ki is élveztem.

A képek megszerzése mára sokat vesztett a közvetlenségéből, most már inkább felajánlják a műtárgyakat, sok érkezik interneten keresztül, e-mailben, külföldi aukciókról, vagy behozzák ide, a galériába. Most az jelenti a fő kihívást, hogy végül aukcióra kerüljenek a képek, amelyekkel megkerestek bennünket, és ott minél jobb árat érjünk el. Az az eleven érzés, amikor kimegy az ember a piacra és elindul a földön heverő képek közé, na, az valóban elveszett...

ITT OLVASHATÓ