HÜLYÉNEK NÉZTEK MINKET, ÉS MÉG A VÍZIÓNKAT IS

24.HU
Szerző: SPIRK JÓZSEF
2019.04.28.

Olyan érzés volt, mint a keresztes lovagoknak Antiókiában: az ellenség körbevesz, és folyamatos háborút kell vívni. A Városi Biciklizés Barátai Egyesület röviddel a rendszerváltás után kemény követelésekkel ment neki a politikusoknak a kerékpározás támogatásáért, pedig az utakon alig voltak kerékpárosok. Az egyesület keménymagja viszont az Operába is két keréken ment, még ha a jegyszedő nénitől kellett is kérni helyet, ahova letehetik a bringát. Interjú Bóday Pállal, az egyesület alapítójával.

A kerékpár már a 80-es években pont olyan volt technikailag, mint ma, mégsem gondolt szinte senki Magyarországon arra, hogy létjogosultsága lenne a nagyvárosi közlekedésben. Budapesten a rendszerváltás környékén egyszerűen nem használták napi közlekedésre a biciklit, sőt még a taxisblokád alatt, amikor teljesen megbénult az autóforgalom, akkor is csak néhány különc kerékpározott. Tömegigény nem volt rá, mégis megjelent a színen egy egyesület, amelyik a városi kerékpározásért, az infrastruktúra megteremtésért kezdett harcolni. Hogy jutott eszébe bárkinek a biciklisekért küzdeni, amikor nem voltak biciklisek?

Ezt az eretnek és teljes mértékben abszurd gondolatot, hogy Budapesten egyáltalán lehetne kerékpárral közlekedni, az egyesületünk fogalmazta meg először. Az ötlet, hogy egy ilyen egyesületet alapítsak, nem Magyarországon jutott eszembe. Akkoriban olasz nyelvet tanultam, ezért jártam Milánóban, ahol megismerkedtem többek között egy idősebb úriemberrel is. Ő ott Milánóban alapított egy városi kerékpáros klubot. A ma is létező Ciclobby akkoriban nagyon jópofa képeslapokat gyártott, hogy az elegáns városi kerékpározást népszerűsítse. Akkoriban az volt a célkitűzésük, hogy a jómódú, elegáns embereket is biciklire ültessék. Ez az úriember lett nekem a minta. Egy jól szituált milánói, aki nyugodtan járhatott volna luxusautóval, de ő inkább egy holland mintájú, Milánóban gyártott biciklivel, a holland kerékpárok Rolls Royce-ával közlekedett városi forgalomban. Annyira menő volt, hogy egy sor művész is az egyesület mellé állt, sok támogatójuk lett. Teljesen átszellemülve jöttem haza.

Budapesten viszont akkoriban nem voltak drága, arisztokratikus kerékpárok, még szovjet gyártmányú biciklik álltak a sufniban.

Ez nem zavart. A Magyar Narancsba írtam egy cikket, aztán egy kiáltványt is összeállítottam főként az olaszországi tapasztalataimról, meg arról, hogy nekünk is követni kellene a nyugati példát. Én is biciklivel kezdtem járni, pedig tényleg semmilyen infrastruktúra nem volt a városban. Azt erőltettük, amit Milánóban láttam, hogy fontos lenne nálunk is, hogy a kerékpár a kulturált és elegáns városi közlekedés eszköze legyen. Valahogy úgy lehetne összefoglalni, hogy hibátlan öltözékben is lehet környezettudatosan közlekedni.

Repülő rajtnak tűnik a reális helyzethez képest.

Ez nem volt baj, létrejött egy társaság, amelyik szerette volna bebizonyítani, hogy bármilyen körülmények között lehet biciklivel járni, hogy az autó mellett valódi alternatíva a kerékpár. Egyszer elmentünk az Operába is biciklivel. Nem voltak még tárolók, és egy kedves jegyszedő néni mutatott egy helyet, ahova lezárhattuk a kerékpárokat. Az elegancia nem mindig valósult meg teljes mértékben...

ITT OLVASHATÓ