Szerző: BODA ANDRÁS
2019.04.04.
...Én ezt tanultam meg. Engem így neveltek. Hogy mondjam csak el nyugodtan, bátran, egyenesen, amit gondolok – ideális esetben úgy, hogy ha kell, meg is tudjam védeni azt, amit leírok. Hogy ha megoldható, inkább ne hazudjak: mert úgyis kiderül, inkább előbb, mint utóbb, ráadásul abból mindig nagyon nehéz kijönni – bármilyen fura is ezt most hallani, akkor még tényleg így tudtuk. Hogy legyek mindenkor maximálisan óvatos, kritikus és gyanakvó az épp aktuális hatalommal, bújjon akármilyen megnyerő maszk mögé is; és hogy minimum erősen gondolkodjak el, ha netán úgy látszana, tetszik nekik, amit csinálok – na, mondjuk e tekintetben elég nyugodt szívvel merenghetek a múlton, mert a nagyfiúk egyetlen népszerűségi listájára, még az aljukra se sikerült felkerülnöm soha: és még egyszer mondom, akár el is olvashatja bárki az archívumban, ha épp ráér, nem én jártam közben körbe…
És… megtanultam még valamit, ami szerintem nem csak nagyon fontos, hanem talán a leglényegesebb az egészben: hogy ha újságot írsz, a gyengéket, az elesetteket, az esélyteleneket kell képviselned. Azok mögé/mellé kell állnod, azoknak kell hangot adnod, akik nem tudják, nem merik, nem akarják elmondani; akik nem képesek megfogalmazni. Ha mindezek nem állnak együtt, akkor sajnálatos módon nem beszélhetünk újságírásról, újságíróról, újságról. Néhány rogyadozó kivételtől eltekintve ez ma a helyzet Magyarországon, az úgynevezett magyar úgynevezett sajtóban.
És akkor ezzel vége is lenne mára, pajtások: illetve van itt még egy apróság, amit szintén az úton tanultam meg – az pedig az, hogy sohase fogd be a pofád. És hozzá még a legkevésbé akkor fogd be, ha a hatalom azt leginkább szeretné.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.