ALFÖLDI RÓBERT: NEM LEHET ENGEDNI A ZSAROLÁSNAK

24.HU
Szerző: SZÁNTÓ ESZTER
2019.04.09.

Alföldi Róbert székfoglaló beszéde

Elhangzott 2019. április 8-án a Magyar Tudományos Akadémián

Kedves Egybegyűltek!

Megtisztelő, hogy most itt én beszélhetek. Nehéz most itt beszélni. Nehéz, mert általam nagyra tartott és mélyen tisztelt kollégákkal és megkérdőjelezhetetlen személyiségekkel kerülhetek most egy társaságba – bízom benne, hogy valóban kerülhetek - , és ez szorongással tölt el. Nehéz, mert a felelőssége ennek a pillanatnak talán súlyosabb és nehezebb, mint ugyanennek az eseménynek a megtisztelő - be merem vallani - megható öröme. És nehéz, mert egy olyan szakma művelője vagyok, ahol a beszéd, a személyes megnyilvánulás mindig közvetítő útján történik.

Sosem én beszélek - miközben persze, hogy én beszélek -, hanem valaki segít, valakinek a szavai segítségével beszélek. Talán nem is az én gondolataimat mondom. Miközben persze, hogy az én gondolataimat mondom. Mert nincs más eszközöm, mint a saját beszédem, még ha verbálisan mások is fogalmazzák meg a mondataimat. Mégis én beszélek. A magamét mondom. Mondom a magamét. És mivel nincs más eszköz a kezemben, csak saját magam, nem tudok mást mondani, mint azt, ami én vagyok, ami engem érdekel, ami az én fájdalmam, ami az én bűnöm, ami az én hibám. 

A színházat művelők nem csinálnak mást, mint önmagukat használják, figyelik, gyúrják. És ezért nincs más, amiből dolgozhatnak, amiből dolgozhatnék, mint saját magam. Nincs más eszközöm, mint saját magam. És ezért nem is használhatom magamat máshogy, csakis teljes és szemérmetlen önazonossággal és őszinteséggel. Még akkor is, ha az, ami én vagyok, az gyakran kicsinyes és zavart, és ugyanúgy nehezen éli világát ebben a manapság olyan fájdalmas és indulatokkal teli valóságban. Dadogok, mert most én beszélek, mindenféle közvetítő nélkül, mindenféle segítség nélkül, és mint ilyen, nehezen találom a szavakat. 

Itt élek én is, mint bárki más. Itt vagyok indulatos és szerelmes és elkeseredett és boldog, szerencsés és szerencsétlen, mint bárki más. Mint egy egyszerű magyar állampolgár. És mégis nekem az a dolgom, az a munkám, hogy amit látok, érzek, gyűlölök és szeretek, ami zavar, amitől félek, amitől szorongok, amiről kérdésem van, és amire nem tudom a választ, azt elmondjam, megmutassam, felmutassam, bízva abban, hogy mások is ugyanúgy félnek, szoronganak, kérdeznek, zavarodottak, mint én magam, és ezért érteni fogják azt, amiről én szeretnék beszélni. A munkám, a hivatásom alapvető feladata, hogy beszéljen, hogy kommunikáljon mindenről, amiben él, amit lát, ami fáj, ami jó. 

Nem tudom, hogy mitől választódunk ki, mi színházi emberek – félreértés ne essék, nem a különlegességünkről beszélek, nem előjogokról beszélek, inkább a feladatról, a felelősségről, zavarról, kétségbeesett görcsről, hogy a feladatomat, a dolgomat el kell, el kellene végezni. Szóval nem tudom, hogy miért éppen azok csinálnak színházat, akik, de az éveim előre haladtával ez a feladat, ez a felelősség egyre inkább minden másnál fontosabb lesz. 

Már nem az a lényeg, amit kamaszként messziről az ember olyan vonzónak és fényesnek gondol ebből a szakmából - hogy sikeres légy, hogy ismert légy -, hanem valami nagyon erősen szorongató belső késztetés, hogy azzal foglalkozzam, ami a valóság, ami szép, ami felemelő, de ami a baj, ami fáj, ami nem működik, ami valahogy ott van, minden szorongásunkban. Hogy valahogy felelősséget vállaljak azért, amiben élek, azért az országért, amiben élek, azokért az emberekért, akik ott ülnek a színházakban, és akik valahogy elveszettek ebben a nehéz valóságban. De minimum, hogy beszéljek másoknak, arról, amiben élek és minél zűrzavarosabb, igazságtalanabb, érthetetlenebb a valóság, annál inkább.
Mert valahogy ez a dolga a színháznak. Persze, tudom, a művészetnek is, mindig és általában, és az a bizonyos tükör is, tudom. De a színház csak és kizárólag erről tud beszélni, ebből tud megszületni, létezni, működni.

Nincs színház a valóság nélkül. Nem létezik érvényes és hiteles vízió, líra, költészet, semmilyen kacifántos fikció, vagy legvadabb fantázia sem, ha abban a többi ember nem ismer rá saját magára, a saját életére, igen, a saját tyúkszaros, fájdalmas életünkre. Erről beszél a színház, ami addig van, amíg történik. Ennyire nagyon valóságos, mert az van csak, ami megtörténik. Valóságosan. Ezért nem lehet kérdés, hogy miről szóljon a színház, miről beszéljen a színház. 

És biztos vagyok benne, hogy ez valóban nem kérdés.

De mostanság, amikor semmi sem az, aminek látszik, és ami látszik az is csak egyféle módon létezhet, na jó, vagy kettő, de tudjuk, nálunk a két dolog teljesen kizárja egymást. Mert vagy egy vagy kettő. Amikor igenis vannak nagy kérdések és önzések, most, amikor szinte nincs olyan nap, amikor az ember, azaz én, azaz egy állampolgár, azaz minden állampolgár, ne kerüljön olyan válaszút elé, ami alapvető lelkiismereti válaszokat kényszerít ki, egy ilyen valóságban, mi az a Valóság, amiről a színháznak beszélnie kell. 

És a még nagyobb kérdés, hogy hogyan? Mert hogyan és miként mutat példát, vagy legalábbis valamiféle alternatívát a színház, vagy tágabb értelemben a művészet, hogy hogyan és miként kell a sorsunkat kézbe venni, irányítani, vagy minimum változtatni rajta?
Számomra nem kérdés, hogy minél zavarosabb a valóság, annál inkább hangosan, szenvedéllyel, mindenféle félelem nélkül és harcosan kell beszélni a valóságról. Ezt is teszem, hangosan, szenvedéllyel, néha csapkodva, felhevülve, próbálok beszélni a valóságról. Mondhatni kiabálni. 

És meg vagyok győződve arról, hogy csak is és kizárólag ez az út vezet előre, mert ez rázza fel az embereket. Mert muszáj valamit megmutatni, hogy bármi módon, de valamiféle reménynek meg kell maradnia, hogy megértsük, hogy függetlenül attól, hogy ki milyen Istenben hisz, ki milyen filozófia szerint éli, vagy szeretné élni az életét, függetlenül attól, hogy a magyar történelem mely viharos epizódja mászott bele egy család életébe, és nyomorította meg évtizedekre, létezniük kell minimumoknak, amiben nem lehet vita. Ahol nincs kérdés. 

Nem lehet kérdés a kíváncsiság, a nyitottság, a szolidaritás, az önálló gondolkodás, a másik alapvető tisztelete, a hazugság, a becstelenség elítélése, a szolidaritás, a kultúra és gondolkodás teljes szabadsága.

Mert ettől vagyunk emberek, ettől vagyunk keresztények is, és ettől vagyunk magyarok, és ettől vagyunk történelmükkel tisztában lévő, önazonos, XXI. századi kultúrnép.
Előfordul, hogy a hatalmon lévők eltévesztik, hogy mi a dolguk, túlpörögnek, vagy egyszerűen csak cinikusan kihasználják félelmeinket, szorongásainkat, nyomorunkat. Előfordul, talán most is így fordult, de mi, akik kultúrával, művészettel - színházzal, festészettel, zenével, irodalommal - foglalkozunk, nekünk nem lehetnek kérdések az előbb említett minimumok. És ebben nem ismerhetünk kompromisszumot. Nem lehet mérlegelni, nem lehet fű alatt tárgyalni, nem lehet közösségért való felelősségre hivatkozni, mert nem létezik közösségi felelősség egyéni felelősség nélkül.
És ha már itt vagyunk az Akadémián, nem lehet engedni a zsarolásnak, mert akkor örökre elveszítjük a lehetőséget arra, hogy bármikor érdemlegesen bele tudjunk szólni életünk alakulásába. Hogy megakadályozzuk, hogy a hatalom már óvodában, iskolában készítsen elő bennünket arra, hogy soha ne kérdezzünk, csak engedelmeskedjünk, hogy belemásszon a fejünkbe, a lelkünkbe, hogy a belső szabadságunkat tartsa kordában, hogy az alkotói szabadságunkat vegye górcső alá, és döntse el, hogy minek van létjogosultsága, és minek nincs. Hogy pártszimpátiától függjön a tehetség, a lehetőség, az elismerés, a teljesítmény és minden. 

Nem hagyhatjuk mi művészek, - és mi színháziak különösen nem, mi, akik csakis a valóságból élünk, akik a valóságról beszélünk, mi, akik szemtől – szembe találkozunk nap, mint nap az emberekkel, mi nem hagyhatjuk, hogy ne lássák a valóságot az emberek, hogy ne érzékeljék, hogy becsapják őket, hogy hazudnak nekik, hogy elhiggyék, hogy nem kell félniük, hogy van lehetőségük, sőt kötelességük, hogy változtassanak azon, amiről azt gondolják, hogy nem lehet rajta változtatni. Hogy ne törődjenek bele a mindennapi görcsökbe, és ne halkítsák le a hangjukat, mert attól félnek, hogy valaki valahol majd jelent. Hogy ne lépjünk visszafelé a történelmünkben, hogy elhiggyék végre, hogy elhiggyük végre, hogy itt is lehet valódi, demokratikus, állampolgárait felnőtt, önálló, szuverén személyiségként kezelő, nem pedig alattvalóként kihasználó, gyarapodó, biztonságos, szolidáris, nyitott boldog ország. 

Igenis dolgunk nekünk színházat művelőknek, igenis dolgunk, hogy erre megtanítsuk az embereket. Dolgunk, sőt kutya kötelességünk, hogy hitelesen képviseljük a szabadságot mindenféle területen és mindenféle helyzetben. 

Nem lehetünk gyávák. 

Beszélnünk kell, mondanunk kell még 

akkor is, ha az nem lesz kifizetődő, 

akkor is, ha ezzel elveszítjük megérdemelt és megdolgozott pozíciónkat, 

akkor is, ha ezzel konfliktusokban keveredünk, 

akkor is, ha ezt a karrierünk sínyli meg, 

akkor is, ha mindenki azt mondja, hogy ne. 

Mert sokan sokféle okot tudnak sorolni, hogy miért ne. Mert minek hőbörögni, hiszen ez így van, meg kell tanulni ezek között a lehetőségek között működni, el kell fogadni a szabályokat, mert itt nem változik semmi, mert itt mindig ez volt, mert ez itt egy reménytelen hely. 

Mondanunk kell, hangosan mondanunk kell! Ebben hiszek és az elmúlt években így is éltem, így cselekedtem és így beszéltem. Mert kilépve mások mondatai mögül, amiket mint színházi alkotó mondtam, a saját mondataimat is mondtam. Fontosnak tartottam, hogy mint egy olyan ember, akinek figyelnek a szavára, mondjam. És mondtam.

Mélyen hiszem, hogy jól tettem, mélyen hiszek abban, hogy így kell tennem, és hiszem, hogy így kell tennünk. És én tettem. Hangosan, és erővel és meggyőződéssel.

És mégis. És mégsem.

Telik az idő, egyre hangosabban mondom, mondtam a magamét, és egyre kevésbé történt bármi, aminek meggyőződésem szerint történnie kellett volna. És elérkezett az a pont, amikor el kellett gondolkoznom azon, hogy miért van az, hogy egyre inkább csak magányosan kiabálok a semmi közepén, hogy mint a rossz régi viccben, furcsa, hogy mindenki milyen hülyén közlekedik, mert mindenki szembe jön velem, miközben én haladok a jó sávban és a jó irányban. Továbbra is meggyőződésem, hogy jó sávban haladok, de nem értem, hogy miért jön mindenki szembe velem. Nem vagyok cinikus. Nem gondolom máshogy azt, amit a világról, a valóságról, és benne egy színházi alkotó dolgáról gondolok. Nem gondolom, máshogy azt, amit korábban mondtam. És közben mégis valahogy egyedül maradtam a furcsa világ közepén. És ezzel nagyon nehéz szembenézni, nehéz önvizsgálatot tartani, és nagyon nehéz megőrizni azt a termékeny, valós és nem dühös figyelmet, ami egy alkotó ember, egy színházi alkotó ember legalapvetőbb kiindulópontja kell, hogy legyen ahhoz, hogy hitelesen tudja képviselni és közvetíteni a mégoly zavaros valóságot is az embereknek.

Tehát miközben nagyon nehéz itt beszélnem Önöknek, Nektek, most mégis így nyilvánosan kell beszélnem Veletek, Önökkel, talán Magammal is, hogy itt valami nem stimmel. Még a jó szándékkal, a bátorsággal, a meggyőződéssel együtt sem stimmel valami, mert már nem valóságos. Mert ugyanúgy bezár és elszigetel, mint azok a gondolatok, azok a szándékok, azok a szenvedélyek, amiket olyan nagyon károsnak és hazugnak és fájdalmasan primitívnek tartok. Én is ugyanúgy nem látom, azt, amiben élek, ahogy másokon számon kérem, hogy vakok. De nagyon nehéz megtalálni, és pontosan belőni azt a határt, ami az értelmes párbeszéden, kompromisszumon, egymás véleményének tiszteletben tartásán innen van, de nincs túl az értelmiség, az írástudók felelősségén. Hogy ne legyünk gyávák, miközben nem biztos, hogy bátornak kell lennünk. Nem tudom belőni ezt a határt. És nem tudom máshogy látni azt, amit látok. 

Nem tudom, hogy hogyan és miként kell kilépni saját magamból, mert nem tudom megváltoztatni a meggyőződésemet, azt, hogy mit tekintek jónak, hogy mit látok magam körül rossznak, hazugnak, hogy milyen országban szeretnék élni. Nem tudom, sőt biztos vagyok benne, senki nem tud egyedül átlépni saját magán. Lassan rájövök, hogy egyedül nem lehet megtalálni ezt a határt. És most már biztos vagyok abban, hogy egyedül semmit sem lehet elérni. Muszáj lenne elkezdenünk azon gondolkozni – és muszáj lenne elkezdenem azon gondolkodnom - , és tenni és lépni, hogy hogyan és miként tudjuk legyűrni a másik iránti megvetésünket, hogy hogyan tudjuk megbocsátani, vagy elfelejteni emberi és szakmai sérelmeinket, sértődéseinket, hogy hogyan tudnánk valóban figyelni a másikra. Muszáj lenne valahogy közelednünk. 

És nemcsak azokkal, akik deklaráltan a másik oldalhoz tartoznak, - a művészetben milyen oldalak lehetnek? Vagy bármilyen szakmában hogyan és milyen oldalak létezhetnek? Van jobboldalian operáló sebész és van baloldalian operáló sebész? - hanem nekünk mindannyiunknak, akik itt ülnek, akik itt ültök. És nekem is, aki itt állok, és most beszélek, de ha egészen őszinte akarok lenni, inkább kétségbeesetten segítséget kérek. Mert nincs olyan, hogy egy jó út. Nincs olyan, hogy csak egyféle gondolkodás. Mert nincs olyan, hogy aki a kormányra szavaz, az már csak szar művész lehet. Mert vannak olyan kollégáink, akiket a kormány nevezett ki, akik talán soha nem lettek volna színházvezetők, ha nem ápolnak jó viszonyt a hatalommal, de közben jól csinálják, amit csinálnak, és nem tesznek különbséget ideológiai alapon, hogy ki a jó színházi alkotó és ki nem. Igazán nem tudom…rossz, és kirekesztő példa volt ez is…nem tudom, hogy kivel és mikor és hogyan kellene beszélnünk - első lépésként persze nem ártana egymással beszélnünk, mert egymással sem beszélünk. 

És főleg nem lehet, hogy ne teljesen nyíltan és kimondva, néven nevezve a dolgokat beszéljünk egymással, mert nem lehet, hogy ne bízzunk annyira egymásban, hogy kimondjuk a dolgokat: 

azt is, ha gyávák vagyunk összefogni egy olyan buta és szakmaiatlan döntésnél, ami teljesen átalakítja és függővé teszi a szakmánkat anyagilag a hatalomtól, 

azt is, ha féltjük a saját kis érdekeinket, azt is, ha nem tudjuk vállalni, hogy egymásért kiálljunk, 

azt is, ha gyávák vagyunk, és 

azt is, ha nem tudjuk, hogy hogyan és miként kellene egymás felé lépni, vagy legalább lépni, valahogy előre, hogy egyszer talán – nem tudom, hogy nem késtünk –e már el - , egyszer talán valóban színházról beszéljünk, amikor találkozunk, hogy egyszer találkozzunk, hogy egyszer mondjuk egymás szemébe, hogy mit gondolunk, hogy ne engedjük el egymást, hogy ne legyen két színházi szövetség egy ekkora országban, hogy ne legyen két művészeti akadémia ebben az országban, mert ez nevetséges és félelmetes és kétségbeejtő és frusztráló, ...mert most nem lehet tisztán a színházról beszélni, csak arról, hogy minden színházi gesztus és történés és szándék ennek fényében értelmeződik, mert tudjuk, hogy kinek mi miért tetszik, és hogy ki hova tartozik, hogy nincs szakmai tisztelet, és nincs szakmai kíváncsiság. 

Nem tudom, hogy milyen esélye van egy béketárgyalásnál a gyengébbnek, de nincs már mit veszíteni, hogy tegyünk arra felé, egymás felé egy lépést. És ha az első nem sikerül, akkor addig legyen második, harmadik vagy annyi lépés, amennyi kell. De nem lehet félelemből, számításból, rettegésből, barátkozni. Aki előadásokat hoz létre, aki előadásokban játszik, az ugyanazt a szakmát műveli. Igen, ki jobban, ki kevésbé jobban és végül is, ez is ízlés kérdése. De ennek megítélése politikai hovatartozási alapon, egy szakma önmaga szembeköpése. Nincs liberális jó színház, és konzervatív jó színház. Felépítettünk és működtetünk – igen én magam is – egy szakmai rendszert, ami nem létező, hamis, álságos és gyáva szabályok alapján működik. És ezt mindannyian tudjuk. Mindenki, minden oldalon. Mert kicsinyesen ezt használjuk önmagunk igazolására, felelősségünk hárítására, és félelmünk palástolására. És ez most pillanatnyilag úgy tűnik, hogy sajnos ez járhatóbb út.

Mi, akik színházban működünk, szerencsések vagyunk. Mert a munkánk eleve megköveteli a belső szabadságot, a határtalan és fantáziadús szabadságot, a figyelmet, az egyéni, szuverén gondolkodást. A gondolkodást. Naponta hatalmas emberi történeteket mesélünk el, hősökkel kelünk és fekszünk. Az emberiség felhalmozott tudásával dolgozunk nap, mint nap. Nekünk tudnunk kell, hogy mit kell tenni egy ilyen nehéz pillanatban. Vagy legalább mit kellene megpróbálnunk. Lehetőségünk van rá, hogy mindenféle utat bejárjunk és megvizsgáljunk. MI tudunk sok mindent az emberről. És mi sokat tudunk önmagunkról, mert az a munkaeszközünk.

Mi tudunk! Akkor mire várunk? Meddig várunk? Miért várunk?

Senki, aki este színpadra megy, nem gondolhatja másképp, mert különben nem csinálna színházat. És ezért egyenrangúak vagyunk az alkotásban, függetlenül politikai szavazatunktól. Ez a fontos, és nem az, ami emberi gyarlóságunk miatt önzés és féltékenység. És éppen ezért nem háríthatjuk el a felelősséget, ami ezért ránk hárul. Mert példát kellene mutatni, igen, nekünk kellene példát mutatni, hogy mi a fontos nekünk, hogy hogyan gondolkodunk felelősen a hazánkról, hogy vitáink lehetnek, hogy indulataink lehetnek, ordíthatunk is egymással, de attól a lényeg nem változik. Senki nem úgy játszik este 7 - kor a másikkal, hogy az milyen szavazó. Mert az előadás a fontos, és meghalnánk egymásért, hogy rendben lemenjen. És ezt nem tudom, hogy miért felejtjük el, amikor lejövünk a deszkáról.

Úgyhogy, csináljunk együtt színházat!

És akkor talán megismerjük jobban egymást! És akkor végre szembesülünk azzal, hogy nincs kétféle haza, hogy nincs kétféle művészi minőség. Mert ugyanazt tartjuk fontosnak. És valahogy lényegében azt hiszem, az emberek a lelkük legmélyén ugyanazt tartják igaznak.
Mindannyian egy szabad, nyitott, gyarapodó, gyereket nevelő, hithű, boldog országban szeretnénk élni. Még akkor is, ha most sértődünk és gyűlölködünk, és ordítunk és reszketünk.

Széchenyitől idéznék:

Nincs a természetben két egymáshoz tökéletesen hasonló falevél, s így bizonyosan két ember sem lehet teljesen egyenlő. Mégis felébred azért a növény szendergő ékessége téli álmából, zöldell a tavaszi lágy szellőkben, örvendezik a harmatnak, s mohón szívja be a nyári eső cseppjeit, összezsugorodik az ősz hidegétől, s végül szárazon hull a földre. Bár olyannyira különböző alakban, a természet mégis csak egyetlen törvényét követi. S ehhez hasonlóan mi, emberek is, bolygónk benépesülése óta a fehértől a szerecsenig, s ettől az albínóig, annyi milliárdan mind különbözők vagyunk, s bár különbözünk, mégis egyetlen törvény hatalma alatt állunk. Mindegyikünk egyféle módon születik, a kín mindegyikünknek fáj, a szív - egyikünkben csakúgy, mint másikunkban -, néha tágul, és örömet érez, néha szorong és szenved, a fej csakúgy az egyikben, miként a másikban a lélek valódi székhelye, s a halál mindegyikünk vágyainak, reményeinek, munkásságának határt szab.

Köszönöm, hogy meghallgattak, hogy meghallgattatok.

Nem volt könnyű beszélni. Nem könnyű szembenézni sem Önökkel, Veletek, sem önmagammal. De a színházban tényleg minden lehetséges. Még az is, ami az életben lehetetlennek tűnik. Vagy reményeim szerint mégsem.

„Az ország java nem egyesek s néhány magányosak hasznán, hanem az egész virágzásán alapulhat.” ( Széchenyi István )

Úgy legyen.

Alföldi Róbertet a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia 2018. november 26-án megtartott éves, rendes közgyűlésén mozgókép-és színházművészeti osztályának rendes tagjává választotta...

ITT OLVASHATÓ