A RÁSZORULÓ EMBER

TÖRTÉNETEK A  KERÍTÉS TÖVÉBŐL

Szerző: KONOK PÉTER / EURÓPA KÖNYVKIADÓ

2016.

Élt egyszer egy rászoruló ember. No, az olyan rászoruló volt, hogy a szociális hálójából nemcsak a segge, de az egész ember kilógott, asszonyostul, csimotástul. Csak úgy életvitelszerűen tartózkodott leginkább, mert hát életnek ezt csak nem nevezhette.

Ennek a rászoruló embernek volt három kis potenciális adóalanya, hiszen azért akármilyen rászoruló volt is, maga is emberierőforrás-termelőnek számított, sőt annál
inkább: mert bár többnyire a rászorultságán kesergett a feleségével, de néha csak elfogta őket a házastársi termelőmunka igénye, és hát sok örömük amúgy sem volt a keserű életvitelszerűségben; aztán persze jött a várandósság – nem volt pénzük se óvszerre, se áldottállapot-megszakításra, amit a plébános úr is ellenzett erősen.

Élt a falujukban egy nagyon-nagyon nem rászoruló ember is. Az meg annyira nem volt rászoruló, hogy fedett sportlétesítményt építtetett a pitvara végibe, mert ilyen csúnya öröme volt. És láss csodát – akármennyit dolgozott is a rászoruló ember, abból csak a nem rászoruló ember gyarapodott, vastagodott és pocakosodott.

Ezt hívták munkaalapú társadalomnak: az egyik munkája volt az alap, amire a másik
építkezett.

Történt, hogy a rászoruló ember legkisebbik potenciális emberi erőforrása iskolába
került, hogy realizálni tudja majd a benne rejlő potenciált. Doktor akart volna lenni, vagy
garabonciás bölcsész legalább, de a nagy rászorultság miatt csak erősáramú lakatosnak
tanulhatott a szomszéd kisvárosban, Lejjebsincspusztán; és bár utálta az erősáramot is, a
lakatolást is, de tanult szorgalmasan, hogy kvalifikált munkakereső lehessen, mert azok
könnyebben találtak közmunkát a nem rászoruló ember fedett sportlétesítményében.

A nem rászoruló embernek is volt egy nagy talpú leánya: akkora talpa volt, mint egy
egész ország, azon állt biztosan, sajátlag. Ő is tanulásra adta a fejét: fogadósnénak
tanult, mert azt szerette. Igen ám, de rendes fogadósnénak csak a messzi Kukutyinban
lehetett tanulni, mert ott konfitálták legszebben a hegyezett babot. Úgyhogy ott tanult a
leány, mert nem akart csak úgy akármilyen-semmirevaló fogadósné lenni. Tellett rá a
sok-sok rászoruló ember munkájából.

Messze esett Lejjebsincspuszta Kukutyintól, mintha nem is egy világon lettek volna.
Ezért aztán sose találkozott a rászoruló ember legkisebbik potenciális adóalanya meg a
nem rászoruló ember szívének balzsamos rózsabimbója. Egymásba sem szerettek első
látásra. Össze sem házasodtak. Milyen kár! Pedig az Isten is egymásnak teremtette őket.

ITT OLVASHATÓ