2019. április 10., szerda

A HAZUGSÁG BIRODALMA - VÁMBÉRY RUSZTEM, A MESSZIRE LÁTÓ

ÉLET ÉS IRODALOM
Szerző: VÁRKONYI BENEDEK
2019.04.05.


...1933-ban Vámbéry Rusztem, a művelt, okos és szabadkőműves büntetőjogász egyszer csak írt egy tanulmányt a Századunk című folyóiratba (amelynek egyik szerkesztője is volt), azzal az egyszerű címmel: Hazugság. Korát annyira áthatotta, átjárta a hazugság, hogy alighanem úgy érezte: védőbeszédet kell tartania az igazság mellett. Mert vannak korszakok, amelyek erősebben, kitartóbban hazudnak, mint mások, aszerint, hogy politikai vezetőik mennyire félnek. A valóság ugyanis sokszor félelmetes, kell hát egy másik valóság, egy hazug, amely megvéd a világ kellemetlenségeitől. Hazugság nélkül persze nem lehet élni, de elveszett az, aki arra teszi föl az egész életét. Vámbéry Rusztem alaposan áttanulmányozta a hazugság birodalmát, és minthogy az emberi lélek néhány század alatt szinte semmit sem változik, az ő tükre a mi tükrünk is. Történelmi áttekintést ad, egészen addig megy vissza, ameddig a múltunk ködbe vész; Rudolf Jhering jogtudóst és filozófust idézi – kételkedve –, aki úgy vélte, hogy az ember eredetileg hazug volt. És bár a kultúrák nagyjából egyet értettek abban, hogy a hazugság nem jó, még a legnagyobb gondolkodók is ellentmondásban éltek: „Confucius azt tanította, hogy az őszinteség a mennybe vezető út, minden dolognak kezdete és vége, mégis betegség ürügyével mindenkor letagadtatta magát kellemetlen látogatói elől”. Ám az igazság és a hazugság – vagy az igazság elferdítése – szövevényesen, bonyolultan létezik egymás mellett; az egyik a másikból él, mert nincs hazugság nélküli élet, és a fanatikus igazmondóval is úgy vagyunk, mint a mániákus hazudozóval.

Az az érzésünk, hogy Vámbéry mindenkit ismert és mindenkit olvasott, aki az igazmondás körül megfordult. Kant hajlíthatatlansága nem tetszik neki, mert ő a gyilkosnak is útbaigazítást adna arról, merre menekült az áldozata. Fichte is rosszul áll nála, ő „azt állította, hogy még az emberiség megváltása érdekében sem szegné meg az adott szavát. Ily magatartás azonban nyilván a korlátolt erénycsősz önzése, aki feláldozza a világot saját egyéniségének megmentésére, vagy mint Ihering megjegyezte [akkoriban így is írták Jhering nevét], az erkölcshiénák rémtette, aki vérben fürdik, hogy erkölcsi szomjúságát kielégítse.” Vagyis a végtelen és határtalan igazmondás egész egyszerűen ellenkezik az emberi természettel. „Az igazság mindenek felett” rossz elve hátrébb tolhatja az életet, amit pedig a legfőbb értéknek tekintünk. A „mindenek felett” amúgy is baljóslatúan hangzik, mert megelőz minden mást. Láttuk már pár évezredünk alatt, hogy ha valami annyira fontos, hogy bármi áron is a sor legelejére tesszük, akkor ott fejek hullanak. És tudjuk, hogy az élet készakart megszüntetése – még büntetésként is – a világ egyik legvitatottabb dolga. Vagyis – sajnos – néha hazudni kell, mert ezt kívánja a világ. De nem az a baj, ha valaki néha eláll az igazságtól, és kis kitérőt tesz. Merthogy a költő is állandó hazugságban él, tanulmányainkból emlékszünk még Arany János sorára. Szerb Antal is azt mondja, hogy Földünkre érkezve csodálkozik az Idegen (vagy másik kedvence, a Marslakó), hogy „valaki leül vagy lefekszik egy lehetőleg zavartalan helyre és papírra vetett jelek segítségével tudomásul vesz bizonyos sablon szerint lebonyolódó történeteket, melyekről tudja, hogy elejüktől végig hazugságok”. Vagyis nem az a baj, ha valaki a művészetben hazudik, mert – így mondja Vámbéry – „a művészet annál igazibb, mennél inkább elmosódnak az álom és a valóság határvonalai”. Hanem az, ha valaki éjjel-nappal a hazugság gőzében él, azt lélegzi be, és azt fújja ki; kivált, ha közben egy egész országot kell irányítania, magával rántva mindazokat is, akik – ők tudják, miért – rajonganak érte. Pedig sejtjük, hogy mire való az egész, és hogy honnan ered: „nem a kultúra hiánya, hanem a félkultúra az, amely a hazugságot az erőszak kiegészítésére és pótlására fegyverül használja”. Azt is hallottuk már, hogy „minden háborúnak az angol mondás szerint első áldozata az igazság”. És látjuk, tényleg állandó háborúban élünk már, mert folyton azt halljuk, hogy „megtámadtak”, „védekezünk”, „megvédjük a támadásoktól”...

Rászedett lelkek

Rendre jönnek fékezők és visszahúzók, akik fontosabbnak tartják saját hitüket és ideológiájukat, mint az ország lendületét. Ez még nem is volna nagyon nagy baj, csakhogy ezek rendszerint vezető szerepet vállalnak, mert kapnak. Az ország fölhatalmazza őket, ők pedig pofon ütik a jóhiszeműséget, kisajátítják a lelkeket, rászedik az ártatlan, mert tudatlan embereket, hogy azután már ne is lehessen visszavenni tőlük a hatalmat. Ahogyan Orwell regényében O’Brien mondja a becsapott Winstonnak: „Mi tudjuk, hogy soha senki sem ragadja magához a hatalmat azzal a szándékkal, hogy lemondjon róla. A hatalom nem eszköz; a hatalom cél. Nem azért csinál az ember diktatúrát, hogy megoltalmazzon egy forradalmat, hanem azért csinál forradalmat, hogy diktatúrát csinálhasson.” A hatalom farkasai fölhatalmazást kérnek, és amikor megkapják, mintha biankó csekket vennének át, azt tesznek vele, amit csak akarnak. Ám ahhoz, hogy rendszerük fönnmaradjon, hazugságok ezreire van szükség. Nem jó annak az országnak, amely vakon bízik a vezérében. A huszadik század ezt legalább megtanította nekünk, igaz, pár millió életért cserébe...


ITT OLVASHATÓ

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.