Szerző: Inserted Exception
2019.03.31.
...A blokád miatt gyalog mentem haza tizenakárhány kilométert, a koleszbe kellett volna visszaérnem aznap, de nem engedtek át senkit, csak a mentőket és a tűzoltókat. A buszok már beragadtak a több tucatnyi – jellemzően keleti – autó közé, szűk út, oldalt erdős dombok; senki nem tudott semmit, senki nem is biztatott semmivel, hát lekéredzkedtem a padlómotoros kőkorszaki járatról, és hazasétáltam. Az út java erdőn át vezetett, és én tudtam a rövidebb utakat is már.
Hazamentem, megbeszéltük. Szombat volt. Megbeszéltük, aztán kimentem a műhelybe, valami ótvar piros (évekkel később aztán kék) Komar állt ott akkor, egy árokban talált ötszáz forintosért vettem, és egyszer motorozni akartam vele, ezért mindig nézegettem, hogy mit is tudnék én azzal csinálni. Semmit, mert akkor még az volt a szint, de ez egy másik történet.
Apám úgy kiabált és nyerített odabent, mint amikor beleélte magát a „Németből” hozott VHS-ről futó Horgász a pácban c. filmbe. Ő nagyon szerette azt a filmet, képes volt minden héten végignézni, és minden alkalommal pont ugyanúgy nyerített a trükkös kis francia pecástól. Aznap nem tőle volt hangos, de én ezt csak másnap tudtam meg.
Úgy kezdődött, hogy vasárnap reggel kaptam egy hívást a kollégiumból: ne próbáljak beutazni, maradjak otthon, de további értesítésig otthonról se menjek sehová. Apádfaszát – gondoltam magamban -, nehogy már te döntsd el, hogy én hová mennék, amikor itthon lehetek. Apám a folyosón várt, és megkérdezte, mit láttam tegnap. Gyanús volt nekem az öreg: csillogott a szeme, de nem úgy csillogott, hanem valahogy máshogy, és én nem tudtam ezt hová tenni. Elmeséltem neki megint a tegnapi eseményeket, és ő nagyon szélesen vigyorgott. Aztán azt mondta, hogy „Ha nem azt a kurva motort babrálnád állandóan, hanem tévéznél is néha…”, de nevetett, nagyon nevetett közben. Mindenki tudta, hogy nekem nem szokásom tévézni, ha csinálhatok mást is.
Aztán ő mesélt. Volt még akkoriban egy Napzárta c. műsor (most mivaaan, köztévé is volt még akkor, Köz-Tévé, ha esetleg így jobban érthető a szavakba rejtett jelentés), és abban volt egy interjú. Én persze nem láttam, mert én éppen azt próbáltam megérteni, hogy a gázbovden vajon hogyan akadna ki a schuber oldalából, de apám látta helyettem is, és elmesélte az egészet. A végére már az én szemem is csillogott.
Én akkor tanultam meg Baló György nevét. Két év különbséggel egy napon születtek apámmal, így meg aztán főleg megtanultam. Apám mindent elmesélt, azt a fentebb linkelt kínos csendet is elmesélte, mert ő látta, értette, és muszáj volt diadalittasan nyerítve kiabálnia az őskori csöves tévé előtt, mert igen, neki aznap igenis muszáj volt, és pont. Aközben én a műhelyben kicsit zavarban voltam a kiszűrődő hangok miatt, de ma már én is simán megbotránkoztatóan reagálnék egy olyan műsorra, és én is mindenképp elmesélném a kisfiamnak.
Később éveken át néztem, majd követtem egy embert, véletlenül lett ez így, de csináltam, volt egy kicsi lengés, ahogy az én dolgaim alakultak, de azért igyekeztem. Aztán az az ember is megöregedett, elfáradt, és végül még egy megnyugtatót mosolyogva, elment. Mint az én apám két (három? miért számolnám?) évvel ezelőtt. Kimért idő, jut eszembe mindig egy kifejezés a múltból, de mindegy: akikről most szó esett, azok ki is tudták tölteni azt, ami nekik jutott.
Legyen könnyű a föld, Baló György. Megtette, amit megkövetelt… a lelkiismeret.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.