TANÁCSKÖZTÁRSASÁG

PUPU BLOGJA
Szerző: PuPu
2019.03.21.

Száz éve kiáltották ki a Tanácsköztársaságot, emlékezzünk meg hát erről a 133 napig tartó kísérletről, melynek célja a szegény, kétkezi munkás felemelése volt, s mely kísérlettől úgy megijedt a dzsentri, a tőkés, az arisztokrata meg a klérus, hogy azóta sem tudja abbahagyni szidalmazását.
Száz év pedig már történelmi léptékkel is mérhető, lehetne akár tárgyilagosan is kezelni a történteket, de a félelem nagy úr, teletojt gatyával nem lehet nagyvonalúskodni, nem lehet tárgyilagoskodni, teletojt gatyával csak ütni-vágni, gyilkolni, fogakat csattogtatni lehet.
Még azok sem képesek a higgadt értékelésre, akik a korabeli pártok örökségét - igaz, némi kis csiszolgatással - felvállalják, persze a történetben játszott szerepüket elmismásolják, letagadják, de ettől ők még szociáldemokratáknak, szocialistáknak tartják magukat. Persze a mai viszonyok között ez is produkció, nem minden magát baloldalinak tartó párt képes erre.
Ez az ország képtelen szembenézni a múltjával, ez az ország folyvást szembehazudja önmagát, ebből kifolyólag itt normális politikai élet nem lesz soha - és ezen most az angolszász típusú parlamentáris demokráciát értem.
A mi hazánk éretlen erre a demokráciára, ide zsarnok kell vagy helytartó, és az ország sorsa innentől kezdve csak azon múlik, az aktuális autokrata megmarad-e embernek, vagy elmekórtani eset, esetleg gátlástalan szociopata kezébe kerül a hatalom.

A Magyar Tanácsköztársaság nem a levegőből pottyant ide, egy politikai trend része volt.
Létrejöttét az elvesztett I. Világháború tette lehetővé, mely egyben egyik oka is volt létrejöttének.
Az ország helyzete kétségbeejtő volt, egyrészt senki sem tudta, hogy meddig is tart tulajdonképpen az ország, másrészt pedig a környező új nemzetállamok megpróbáltak jó nagyokat kiharapni a jobblétre szenderült Magyar Királyságból.
A frontról hazaözönlő felfegyverzett katona-tömegek fogékonyak voltak az új ideológiára, mely kilátásba helyezte sorsuk javítását, dühösek voltak azokra, akik háborúba vitték az országot, és nem sokra becsülték a teszetosza tehetetlenkedést sem, a frontharcosok hozzászoktak az egyszerű, határozott megoldásokhoz.
Amikor a győztesek nem voltak képesek - vagy talán nem is akarták - végrehajtatni saját határozataikat, megszűnt a pacifizmus létjogosultsága és olyan hatalom kellett, mely mögött tömegek álltak ilyeneket pedig csak a baloldali pártok-mozgalmak tudtak produkálni.
A szociáldemokraták egyedül nem merték vállalni a bonyolult és veszélyes helyzetben a kormányzás felelősségét, kihozatták hát a Gyűjtőfogházból a letartóztatott kommunista vezetőket, merthogy nekik volt némi befolyásuk a frontról hazatérő katonák tömegeire.
Nem volt a kezükben semmiféle eszköz, csak az új ideológia, melynek alapján földet ígértek a parasztnak, emberhez méltó életet a munkásnak, akár azon az áron is, hogy el kellett venni a háborún is csak gazdagodó tőkések vagyonának egy részét.
Ez fájt rettenetesen, mert a vagyonos embert lehet kínozni, de nagyobb kínt nem lehet neki okozni, mintha elveszi valaki a vagyonát.
Lehet persze ezen rugózni, hogy ez mennyire igazságtalan, de azok a katonák, akik papírtalpú bakancsokban harcoltak az Isonzónál, nemigen törték a fejüket finom disztinkciókon, azt gondolták, nekik is jár valami ebben az országban, melyért szó szerint a vérüket adták...

ITT OLVASHATÓ