SZELEK SZÁRNYÁN

REZEDA VILÁGA BLOG
Szerző: Rezeda
2019.03.30. 

David Hingst ausztrál csinovnyiknak cudar élete volt. Egy ablaktalan lukban tologatta az aktákat kilátástalanul, és ez még nem volt elég, a főnöke napjában többször – állítólag hatszor – besétált a levegőtlen helyiségbe, majd – tisztesség ne essék szólván – odafingott, ezután pedig elegánsan, s egyszersmind alávaló módon angolosan/ausztrálosan távozott. Hingst ezért kártérítést kért, a bíróság viszont nem adott neki. Így járt.


Hingst tiszteletbeli magyar voltaképp, vér a vérünkből, szív a szívünkből. Minálunk ugyanis egy egész nép, mit nép, nemzet orra alá finganak napra-nap de nagyon öblöset. Van, aki emiatt prüszköl, mások, érthetetlenül sokan pedig üdvözült mosollyal szívják a kénköves bűzt, mintegy feredőznek benne, akárha orgonaillat, és még csak észre sem veszik. Annyira szaglik az ország, hogy már az angolai elnöknek is büdös ez a mi Orbánunk. Magunk pediglen így jártunk.

Meg úgy is, ha belegondolunk, hogy nincs a népnek/nemzetnek olyan rétege, aki már ne kapott volna a képibe egy adaggal. Viszont már annyi ideje szagolja a boldogtalanságot, hogy – mivel a szaglóidegek hamar fáradnak – már észre sem veszi, beletörődött, hogy a világ ugyan büdös, de azért él még, és ez a lényeg. Helytelen hozzáállás. Bár azt is látjuk, hogy akad azért, aki így-úgy tiltakozna ugyan, de neki meg a fejére ülnek, az orrát a farpofák közé illesztik, és így kapja meg az adagját. Kiterítenek úgyis.

Hingsnek is, magunknak is elég frusztráló a tehetetlenség. A kiszolgáltatottság és a reménytelenség megeszi a lelket, sajátos torzulásokat okoz benne különféle kimenetelekkel. A letargia, bár kiábrándító, de mégis csak a szolidabb változat. Így is megdöglik az ember, de nem nagy hanggal, hanem ordítás nélkül, elszáradva, mint egy őszi levél. A gyászoló sokaság pedig biztosítja a már nem is annyira zokogó özvegyet, hogy jó ember volt a megboldogult, ők pedig szeretve tisztelték...

ITT OLVASHATÓ