NÁDAS PÉTER: MÁSBAN, MINT AZ ÉRTELEMBEN, NEM BÍZHATUNK - A DOLGOK ÁLLÁSA 1.

LITERA
Szerző: LITERA / NÁDAS PÉTER
2019.03.06.

A kétezres évek elején a válságtünetek betegséggócokká állnak össze. A tájékozódási pontok eltűnőben. A szellembe, a kultúrába vetett bizodalom csökkenőben. Most induló körkérdés-sorozatunkban magyar és külföldi írókat kérdezünk a XXI. század gondolkodói, szellemi stratégiáiról. Elsőként Nádas Péter válaszol.



Az elmúlt harminc év tükrében korszaknak, avagy korszakhatárnak tekinthető-e ön szerint, amiben élünk? Mik a jellegzetességei?

Nem hiszem, hogy akár itthon, akár valahol a nagyvilágban valamilyen korszakhatárhoz érkeztünk volna. Még a pusztításban sem, bár bőségesen olvadnak a gleccserek, a tenger szintje biztatón emelkedik, vízen és szárazon nő a szeméthegy, és az atomhulladékkal nem tudunk mit kezdeni. Mindebből ma sem látunk többet vagy kevesebbet, mint amennyit harminc évvel ezelőtt láthattunk vagy láthattunk volna. A szovjet világbirodalom összeomlása kétségtelenül korszakhatárt jelentett, azóta azonban majd’ minden változatlan. Az európai kormányok kozmetikai műveletekkel kioperálták rendszerükből az eladdig példaszerűen működő szociális hálóikat, s a politikai primátust önkéntesen átadták a gazdaságnak. Nemzetekhez, személyekhez, választási szisztémához immár nem köthető konszernek érdekei kormányoznak, s a kormányok legfeljebb a közlekedési rendőr szerepére pályázhatnak. Legfeljebb azt mondhatjuk el, hogy hála a levegőben elégetett kerozinnak, a gyomirtóknak, a növényvédő szereknek és a gyógyszereknek, amelyek használatától az utolsó száz évben lényegesen könnyebb lett az egyéni életünk, és globális szinten termeli a hasznot, felgyorsult a növényfajok, a méhek, a rovarok és az emlős állatok pusztulása. Itt mondjunk köszönetet érte a kémiai iparnak, különösen a Monsantónak és az őt a bűneivel együtt felvásárló Bayernak. Az adalékanyagokkal telitömött élelmiszerben és az ivóvízben, mi több, immár az anyatejben is jelen vannak az antibiotikumok maradványai. Az idei télen már madár sincs annyi, ehhez elég kinéznem az ablakon. Az ősgyep az utolsó tíz évben nyomtalanul kipusztult az udvaromon, pedig amit lehetett, megtettem érte. Nagyon fontos, hogy az ember időről időre felmérje a saját történéseit és napi cselekvése következményeit, de az az igazság, hogy még saját kis történései sem követik a nagy társadalomtörténeti vagy technológiatörténeti mozgásokat vagy igényeket. Azok egészen más pályán haladnak, nem a globális változások tartják fogságban, hanem anyuka és apuka vélekedései. Hol van ma már Viktória királynő, az ő korszakának becses erkölcsi felfogása mégis minden ellentétes libertinus szándékkal és tendenciával egyetemben jó ideig ki fog még tartani a mindennapi életünkben. Annak ellenére ki fog tartani, hogy maga a királynő sem vette olyan halálosan komolyan, amikor a szép Albert herceggel fényes nappal minduntalan ágyba bújt vagy az asztalon dőlt gyorsan hanyatt. Jól tette. Özvegyként Brown urat, a lovászt preferálta, aggnőként pedig nem tudta a szemét levenni csinos indiai inasáról, Abdul Karimról. Igaza volt. Az egyéni szándék és a korszak soha nem azonosak. A korszakok átfedik egymást. A szellem és a gondolkodás világában mindig többféle tendencia fedi egymást vagy fedi le a másikat. Még a véres forradalom sem vethet véget sokaságuknak. Én legalábbis sehol nem látom az ösztönöknek, az emócióknak, az ideáknak vagy a társadalompolitikai elképzeléseknek olyan új csoportját vagy tömbjét, amivel biztonságosan leválthatnánk a sok ósdit, elavultat és nyilvánvalóan pusztítót. Ellenkezőleg. Az ősöregnek, a kopottnak, az elhasználtnak van keletje, holott a főminiszterek minden választási periódus végén megígérik népeiknek, hogy a fejlődés jegyében most majd még jobb és még több lesz nekik. A regressziónak, az ismétlésnek, a felmelegítésnek, az üres dumának és a dögletes kispolgári blablának van keletje. Az irodalomban és a művészetekben mindannak, ami már egyszer, kétszer, ötször megvolt, a felböfögésnek, felmelegítésnek azaz a nemes manierizmusoknak. A tömegkultúrában mindannak, amit a modernitás elvileg maga mögött tudott, a mitikusnak, a mágikusnak, a tetovált testnek, a rituális törzsi táncnak, azaz az individuális önkéntes feladásának, a nyom nélküli eltűnésnek, a készséges felolvadásnak a tömegben, a teljes és tökéletes opportunitásnak, a csoportosnak, a bandaszellemnek, legyen a politikai rendszer demokratikus vagy diktatórikus.

Az értelmiség szerepe ebben a környezetben miként változott? Szükség van-e új külső és belső életstratégiákra?

Egységes értelmiség tudtommal soha nem létezett, bár kétségtelen, hogy tudományos képzettséggel rendelkező személyek vették át a papi rendtől a társadalom szellemi és mentális irányítását. Az intelligencia, oroszul az inteligencijá. De ezek az inteligenciják mindig ugyanolyan sokfélék voltak, mint amilyen rétegezett a társadalom. A királyi önkény rendezőelvét konceptekkel váltották le. Ezek lehettek dekabristák, pánszlávok, monarchisták, demokraták, anarchisták, bolsevisták, kommunisták, nacionalisták, fasiszták, liberálisok, cionisták vagy egyszerűen fajgyűlölők, kinek milyen ötlete vagy elképzelése támadt arról, hogy miként kéne a társadalmakat egészen másmilyenné tenni. Én ezektől a tanult mozgalmi emberektől a tizenkilencedik és a huszadik század tapasztalatai alapján vagy Csehov és Dosztojevszkij olvasójaként inkább erősen tartanék.

Mire támaszkodhat, miben bízhat, és mit remélhet a XXI. század elejének értelmisége?

...

ITT OLVASHATÓ