MEGHALT A 20. SZÁZAD EGYIK LEGNAGYOBB HATÁSÚ MAGYAR BIOLÓGUSA, ULLMANN ÁGNES

QUBIT
Szerző: VARGA MÁTÉ
2019.02.28.

Vannak kutatóóriások, akiknek a munkássága és neve szinte minden tankönyből és ismeretterjesztő műből visszaköszön. És vannak kutatóóriások, akiknek a munkássága ma is alapját képezi mindannak, amit a tankönyvek a biológiáról tanítanak, de nevük a feledés homályába merül. Így hiába tudjuk, hogy egy-egy eredmény fontos, nem tudunk nevet, kutatót, történetet társítani hozzá. A hétfőn elhunyt Ullman Ágnes (a Pasteur Intézet kutatója, az MTA külső tagja) kétségtelenül az utóbbi kategóriába tartozott, főleg itthon; ezért is volt számomra is reveláció, amikor pár éve abba a szerencsés helyzetbe kerültem, hogy szakmai munkássága mellett, aminek számos eleme a genetika tankönyvek alapját képezi, egészen különleges, filmre kívánkozó életútját is megismertem.

Személyesen viszont sosem volt alkalmam találkozni vele, ellentétben más magyar kutatókkal. Ezért át is adom a szót Szili Noéminek és személyes búcsúzó sorainak.

2013 tavaszán találkoztam először az akkor 86 éves Ullmann Ágival, amikor a párizsi Pasteur Intézetben végzett laboratóriumi gyakorlatom elején a témavezetőm nagy lelkesen elcibált hozzá: ismerjem meg a másik magyart a campuson.

Hogy őszinte legyek, a kora ismeretében nem számítottam sokra, arra főleg nem, hogy ő lesz az, aki egy ötperces összefoglaló után a leglényegretörőbb és legkritikusabb kérdéseket teszi fel félévnyi munkámmal kapcsolatban, amik mentén nagyjából a fél szakdolgozatomat kellett újraírni. A róla terjengő legendákból már tudtam, hogy a legtöbb diák fél évszázadon keresztül mélységes tisztelettel rettegett tőle, és azonal megértettem, miért folytak általában könnyek, ha egy védésen Ági felbukkant. Stílusa azonban sosem volt goromba, a kérdéseit sem gonoszság szülte, hanem az a hihetetlen elemi tehetség, amivel a legkomplexebb kutatási tervekben és adathalmazokban is azonal meglátta a legfontosabb összefüggéseket és ilyesformán a hiányosságokat is. Ez, kiegészítve Ági lebilincselő társalgási stílusával, szurkálódó humorával és kifogyhatatlan anekdotáival, hozzájárult ahhoz, hogy kevés példaképem egyikének tekintsem őt. Példaképnek mint kutatót, mint polihisztort és mint független, erős, sikeres nőt.

Beleborzongtam, amikor megtudtam, hogy ugyanaz a könyvecske, az 1930-ban íródott Bacillusvadászok sorozat (ami többek között Pasteur munkásságát írja le), inspirálta, amikor tudományos pályát válaszott, ami jó 60 évvel később számomra is sorfordító olvasmány lett, amikor kiskamasz koromban a kezembe került. Amikor zavartan aláírta az én példányomat, illetve a François Jacob–Jacques Monod Nobel-díjas kettőssel folytatott munkájáról szóló emlékiratokat a szintén Nobel-díjas André Lwofftól örökölt kolosszális íróasztal mögött, akkor kezdtem el igazán felfogni életművének súlyát és jelentőségét...

ITT OLVASHATÓ