Szerző: VÁRHEGYI ÉVA
2019.03.15.
Az európai parlamenti és az önkormányzati választással is terhelt év érthető módon nagyotmondásra késztette a kormányfőt. A Magyar Kereskedelmi és Iparkamara február végi, hagyományos gazdasági évnyitóján 2030-as határidővel megfogalmazott célok többsége olyannyira irreális, hogy inkább a blöffök kategóriájába tartozik, mintsem a megvalósítás esélyével kecsegtető tervekébe.
Legfőbb célként azt jelölte meg Orbán Viktor, hogy Magyarország az Európai Unió öt legjobb országa közé tartozzon, ahol „a legjobb élni, lakni és dolgozni”. Bár hozzátette, hogy ez nem csupán életszínvonalat jelent, hanem „tisztaságot, rendezettséget, biztonságot” is, megerősítette az előtte szóló Matolcsy Györgyöt abban, hogy hosszabb távon is fenntartható a mai helyzet, amikor a magyar gazdaság az uniós átlagot két százalékkal meghaladó ütemben növekszik.
Álmok és blöffök
Orbán szerint a jól bevált „magyar modell”, amelynek gazdasági pillérei a pénzügyi helyzet stabilitása, a munkaalapú társadalom, a családtámogatás, a teljes foglalkoztatottság, valamint az innovációra épülő „ipari dimenzióváltás” lehetővé teszi, hogy 2030-ra megközelítsük az osztrák életszínvonalat. A szép álom akkor válhatna csak valósággá, ha a jelenlegi növekedési ütemeket mechanikusan kivetíthetnénk az előttünk álló 12 évre. A papír persze mindent elbír, ám a való világban gyakorta megtörnek a trendek, a recessziós időszakok pedig eltérő módon érintik a különböző országokat. Bár ma kevésbé sérülékeny a magyar gazdaság, mint a 2008-as válság idején volt, erős külpiaci függősége és önálló valutája ellenére szűk monetáris politikai mozgástere korlátozza abban, hogy a kedvezőtlenné váló környezetben is fenntartsa a nyugati szomszédét jóval meghaladó dinamikát. Ráadásul az olyan felemelkedő gazdaságok, mint a magyar, amelyek gyors növekedését jórészt a felzárkózásukat segítő uniós támogatások táplálják, már e források mérséklésétől is lelassulnak, amint azt 2016-ban is megtapasztaltuk.
Blöffízű az a „célkitűzés” is, hogy Magyarország 2030-ra az öt legversenyképesebb gazdaság egyike legyen. Bármely nemzetközi versenyképességi rangsort vesszük is alapul, fényévnyi távolságra állunk ettől: a világlistákon ma a 45–50. hely körül tanyázunk, és a kelet-közép-európai térségben csupán Romániát és Horvátországot körözzük le. Hiába korlátozná a kormányfő a versenyképesség kategóriáját a gazdálkodás legszűkebb környezetére, a befektetők nem csupán a társaságiadó-kulcsot nézik (ebben valóban bajnokok vagyunk), hanem például a tágabb szabályozási környezetet (beleértve a kormányzati döntések részrehajlását), a képzett munkaerővel való ellátottságot és a munkaerő mobilitását is, amelyekben viszont a legrosszabbul teljesítő országok között vagyunk.
A kormányfő szerint a meghozott családpolitikai döntések megállítják a népesedési hanyatlást, de én nála nagyobb hitelt adok a demográfusok szavának, akik az ilyen intézkedések mellett is elkerülhetetlennek tartják a fogyást (lásd a Kapitány Balázzsal készült interjút a Magyar Narancs 2019. febr. 21-i számában). Az „energiafüggetlenség” elérése is vágyálomnak látszik, holott Orbán szerint az országhatárig elmenő autópályák mellett ez is része volna Kárpát-medence fizikai és gazdasági téren történő „újjáépítésének”.
A Kárpát-medencén túl a teljes (Bajorországot is magában fogalaló!) közép-európai régiót is „valóságos gazdasági térséggé” alakítaná a magyar kormányfő. Az, hogy e térség gazdasági növekedése meghaladja a „hagyományos” nyugat-európai területekét, nagyhatalmi törekvéseket is előhívott Orbánból, amikor e térség jövedelmének lefölözésére szólította föl a magyar vállalkozásokat. Kiadta a jelszót: az ide történő „kifektetéseikből” legalább annyi profitot hozzanak haza, mint amennyit a hozzánk működő tőkét befektető nyugati cégek megkeresnek Magyarországon...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.