KIOSZTOTTÁK „A SZEGÉNYSÉGRŐL MÉLTÓSÁGGAL” SAJTÓDÍJAKAT – AZ RTL KLUB, A 24.HU, A NÉPSZAVA, AZ ABCUG ÉS AZ INDEX A DÍJAZOTTAK KÖZÖTT

ÁTLÁTSZÓ / SZOCIO BLOG
Szerző: VITRAI BARBARA
2019.03.27.

Szerda este adták át „A szegénységről méltósággal” sajtódíjat, melyet három éve indított útjára a Magyar Szegénységellenes Hálózat (MSZEH). A kezdeményezés keretében olyan a 2018-as évben megjelent cikkek, riportok, interjúk, tudósítások alkotóit díjazták, amelyek az érintettekből álló zsűri véleménye szerint megfelelő módon, körültekintően, méltósággal és árnyaltan mutatják be a szegénységben élők helyzetét. 

Hogyan lehet körültekintően, kiegyensúlyozott, mégis szolidáris módon írni, tudósítani a szegénységben élő emberekről? Hogyan lehet egyéni sorsokon keresztül rendszerszintű társadalmi problémákat bemutatni úgy, hogy a képekből, sorokból ne kizárólag a sivárság, kilátástalanság áradjon, ráerősítve az emberekben jelen lévő tehetetlenség érzésre és a nem szűnő frusztrációra amiatt, hogy képtelenek vagyunk változtatni a kevésbé szerencsések élethelyzetén?

Az érintettekből álló zsűri idén is olyan alkotásokat díjazott, melyek valamiféle perspektívát kínálnak a szegénység, kirekesztettség összetett problémájára.

Négyen laknak a harminchárom négyzetméteres önkormányzati lakásban a szigetvári Móra Ferenc lakótelepen egy málló, csiricsáré betonkockában, ahol még játszótér sincs, csak szemét és kutyaszar. A panelház egy másik lakásában egy fiatalasszony beteg férjét ápolja, elmenne Győrbe továbbtanulni, de nem tudja kire hagyni a gyerekét. Így marad a családi pótlék és a többi segély, ami semmire sem elég, és esélye sincs arra, hogy elmeneküljön innen. „Már csak azt szeretném, hogy a gyerekem ne ezt az életet élje. Ne éhbérért kelljen kukáznia, mert azt csináljuk” – mondja remegő hangon az asszony.

Ilyen képekkel és vallomásokkal találkozunk az első díjas Balavány György: Nem akarom, hogy a gyerekem is sárga mellényben söpörje a járdát című cikkében, melyben a szerzővel együtt ellátogatunk az ország tíz legszegényebb településeinek némelyikére. Az egyszerű, nyers stílus nem magyaráz, nem értelmez, csak láttat. Rövid kérdések, rövid válaszok, egy tőmondat is tud szívbemarkoló lenni, ha azt olyan ember mondja, aki évtizedek óta mélyszegénységben él. „Merre látja a kiutat?” – hangzik a kérdés; „Semerre” – érkezik a válasz.

A kerítésen keresztül, vagy panelházi folyosókon folytatott beszélgetések mellett részletek állnak a családsegítő szolgálat jelentéséből, amelyek adatokon, tényeken keresztül a helyi közösség általános jellemzését adják. Ezekből megtudjuk, hogy „a kevés jövedelemmel rendelkező családok, emberek a házuk állagát nem tudják megóvni. Több esetben előfordult, hogy életveszélyesnek bizonyult a lakóépület, a települési önkormányzat nem tudta önerőből helyreállítani, ezért ilyen esetben az egyént, családot intézményi keretek közé kellett juttatni.”

Ha a riport nem mutat is kiutat a mélyszegénységből, az újságíró által megrajzolt élethelyzetek, élettörténetek óriási felkiáltójelként jelennek meg előttünk, és talán ösztöznek minket arra, hogy a magunk szerény eszközeivel tegyünk valamit a társadalmi igazságtalanság ellen...
ITT OLVASHATÓ