Szerző: RAB LÁSZLÓ
2019.03.14.
*
A Népszabadság bezárása után még úgy tűnt, el tudok majd helyezkedni újságíróként, amiből aztán nem lett semmi. A fal mindig akkor dőlt le előttem, amikor előadtam, hogy pár évem van hátra a nyugdíjig, ebből általában azt szűrték le, hogy el akar az öregfiú lébecolni még pár évet. Próbáltam egyszer beállni tanárnak, de az életrajzomban ott virított, hogy harminc évig újságíró voltam, nem akárhol, a KLIK-nél ez nem volt jó ajánlólevél, vissza se hívtak. Lerántottam aztán tavaly télen két hónapot afféle gyakornokként a Népszavánál, az online szekcióban sürgölődtem, az volt a feladatom, hogy mások által más orgánumokban megírt híreket háziasítsak. Két kedves hölgy arra próbált megtanítani, hogy kell címet adni a (mások által máshol megírt) cikkek fölé. Amikor saját cikkeket kezdtem írni, mert kibújik a szög a zsákból, néztek rám bizalmatlanul, és megkérdőjelezték az épelméjűségemet. Nem bizonyultam alkalmasnak a hírháziasításra, elég hamar kikoptam.
Így ért véget hatvan fölött kérészéletű online karrierem.
Azután szakcikkeket írtam egy lengyel szállítmányozási honlapra, előtte őszintén bevallottam a megbízómnak, hogy közel harminc évet húztam le riporterként és belpolitikai újságíróként a Népszabadságnál, a szállítmányozás szakmai mélységei, különös tekintettel a közúti árufuvarozásra, elkerülték a figyelmemet, ezt mindenképpen vegye számításba, amikor a hozzáértésemre igényt tart. Ezt inkább arra értettem (de nem fedtem fel teljesen a titkomat), hogy az alany és az állítmány egyeztetését viszonylag jó találataránnyal el tudom végezni, ez végül is nincs oly messze a szállítmányozástól, ami szintén a harmonikus egyensúlyi állapot megteremtésével éri el a célját. Őszintén mondom, egészen korrekt volt a fogadtatás, az ifjú hölgy, aki Angliában élve működteti a honlapot, lelkiismeretes, pontos utasításokat adott arra, hogyan töltsem ki a számlát, és hová juttassam el megfelelő jelzettel. Kicsit szégyenlem, hogy végül búcsú nélkül hátat fordítottam neki. Akkor kezdtem érezni, hogy forrósodik a talaj a lábam alatt, amikor kamionos öcsém történeteit beleírtam egy lengyel fuvarozó monológjába. Annyi mentségem van így utólag a hölggyel szemben, hogy végül nem bocsátottam ki számlát, mert akkor éppen gondjaim voltak a vállalkozásommal.
Azon a héten, amikor beestem a fogászati kongresszusra, hogy ott egy hétvégén megszámlálhatatlan angol nyelvű (de szerencsére szépen lefordított) implantológiai előadást meghallgassak, majd a szakcikkemet ezek nyomán elkészítsem, éppen alkalmazásban álltam. Három hosszú napon át portaszolgálatot láttam el egy járóbetegeket gyógyító budapesti rendelőintézetben. Be voltam jelentve, mint a régi szép időkben, ki volt utánam fizetve a tébé. Minden olyan álomszerűen kezdődött, hirtelen úgy éreztem, hogy hosszú újságírói pályám végeztével ez lehet az igazi levezetés: kicsattantam a jókedvtől. Vadiúj kollégámmal, V. Zolival, akit régi ismeretségünkre való tekintettel én csábítottam oda magam mellé, elmentünk munkaruhapróbára, szép kék inget készítettek nekünk elő, meg vasalt nadrágot, amilyenben ritkán jártam életemben, bőrcipőt húztak elő a dobozokból, kicsiny mellényt segítettek föl, pedig még csak próbaidősök voltunk. De már teljesen úgy könyveltek el bennünket, mint a jövő nagy portásgenerációjának tagjait, akik hiba nélkül ki tudjuk reggel 6.55-kor nyitni a bejárati ajtót, hogy a betegek szabályos rendben beáramolhassanak a kartonozóba.
Miből gondoltam én azt, hogy jó portás válhat belőlem? Hát abból, hogy elhúzták az orrom előtt a mézesmadzagot, 24–72-ben kell ellátnom a portaszolgálatot. Magyarul benn vagyok a kalickámban egy napig, de itt még az is ráadás, hogy este ötkor a rendelőből mindenki hazamegy. Ott maradok hajnalig tökegyedül, studéroztam magamban, bezárom szépen az ajtót, viszem magammal a laptopom, és éjjel megírom a megírnivalóimat. Nem tudok róla leszokni. Scipiades Erzsébettel beszélgettünk erről egyszer az újságírószövetség szociális bizottsági ülésének szünetében (ahová nemrég beválasztottak, miközben kollégáimért tenni jószerével már semmit sem tudok). A szociológia önpusztító kitartásnak nevezi, akkor is csinálod, ha már az égvilágon semmi értelme, a régi öreg riporterek ezt már meg se értenék, nem lehet csak úgy írni bele a vakvilágba. Mit, kinek, mikor, minek? És főleg mennyiért? – tette hozzá koros rádiós pályatársam, akivel együtt daráltunk anno Ljubljanában a szerb–szlovén tíznapos háború kitörésekor. Az öreg róka arról is mesélt, hogy amikor kikopott a rádiós főállásából, próbálkozott blogírással, de rájött, hogy azért nem fizetnek, és ez úgy megrémisztette, hogy nem jutott az eszébe semmi se...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.