Szerző: ÉS
2019.03.14.
Balázs Imre József: Karácsony Benő adaptálhatatlansága
K R I T I K A
(Branford Marsalis újra Budapesten – Művészetek Palotája, március 5.)
Mindenki állhat a színpadon egy kicsit lazábbra csúszott öltözékben, de az ő fess megjelenése alapeleme a produkciónak, az ellentmondást nem tűrő zenei erőnek, a többiek miatta vannak a színpadon. Marsalis még nálunk is ikon; hogyne volna az, hiszen ott fúj Sting első szóló lemezein, kíséri zenekarával, budapesti koncertjei rendre teltházasak, a család neve pedig márkanév, a papa és a testvérek megkerülhetetlenek, ha a nagyon szépen, magas fokon művelt jazz kerül szóba; sőt, Marsalis klasszikus zenei fellépéseket is vállal, nálunk is játszott már ilyen programot.
György Péter: Hét művész külön és együtt
(A Műcsarnok Különter[m]ek című tárlata március 24-ig látható.)
(A Műcsarnok Különter[m]ek című tárlata március 24-ig látható.)
Wagner István: Ex-centrikus modernek mikrotörténetei
(Museum global – Mikrogeschichten einer ex-zentrischen Moderne. Kunstsammlung Nordrhein-Westfalen, K20 Düsseldorf. Megtekinthető március 16-ig.)
Báron György: Hazatérés
(Roma. Mexikói–amerikai film. Rendező-forgatókönyvíró-operatőr: Alfonso Cuarón.)
De nem a történet a lényeges itt (igaz, Kosztolányinál sem). Hanem az a sűrű élet, az a tapinthatóan anyagszerű világ, amit Cuarón a vásznon megalkot. Mert a sztori, mint a java filmeknél általában, puszta hordozóanyag, bármelyiket százféleképpen lehet elmesélni, jól és rosszul, a filmkészítés lényege, mint Tarkovszkij írta, a „teremtés”, s ezt kevés modern mozgókép példázza meggyőzőbben, mint a Roma. Nem könnyű alkotás, kell idő, amíg elragad és beránt a világába, de már az első pillanatoktól érződik, hogy megéri a fáradságot, érdemes vele menni, fokozatosan belefeledkezve a fekete-fehér képek varázsába. Ritka erény, hogy egy mindenfajta erőltetett szimbolikát mellőző realista történet ilyen természetes módon képes költői magasságokba emelkedni.
Papp Lídia: Batman és az amazonok
(Heinrich von Kleist: Pentheszileia, k2 színház, MU színház, február 16.)
A Pentheszileia nem tartozik Kleist legismertebb művei közé. Olyannyira nem, hogy magyarul csak 1977-ben jelent meg Tandori Dezső fordításában, és egészen 2004-ig, amikor Zsótér Sándor színre vitte a Nemzetiben, nem is volt magyarországi bemutatója,. Most a MU színházban a k2 színház meghívott vendégrendezőjeként Kovács D. Dániel állította színpadra, jobban mondva terepasztalra a saját korát bőven meghaladó drámát. Már nem először rendez Kleistet, A heilbronni Katicát 2015-ben a legjobb független színházi előadásnak választotta a Színházi Kritikusok Céhe.
Molnár Zsófia: Emlékhely
(Csehov: Meggyeskert, Nemzeti Színház, március 3.)
Silviu Purcărete tulajdonképpen dekonstruál, roppant alapos szövegelemzéssel szétszedi Csehov darabját – gondosan lecsumázza, kimagozza, bekészíti a meggyet –, de színészei nagy részével mintha nem egy színházi nyelvet beszélne. Ki több, ki kevesebb cukrot adagolna ehhez a lekvárhoz – a régi recept elveszett, arra már maga Firsz sem emlékszik, az újat meg még nem sikerült kitapasztalni.
Fáy Miklós: Kozifán csücsülünk
(Mozart: Così fan tutte – Erkel Színház, március 8.)
Horti Lilla olyan rondót énekelt, hogy nem is emlékszem, mikor hallottam élőben ilyet utoljára. Talán azért nem emlékszem, mert amikor utoljára láttam ezt a rendezést, Szinetár Miklós munkáját, a rondót nemes egyszerűséggel kihagyták az előadásból, nyilván úgysem ment volna, meg különben is: ensemble-opera. Közben pedig volt egy bukott Menzel-változat, nem tudom, tényleg bukóban van-e, vagy csak az Opera volt ez eredeti helyszín, nem cipelték át az irdatlanul ronda díszleteket az Erkelbe. Szinetár rendezése világos, nem bonyolult, érthető és értelmes.
Károlyi Csaba: „Ezzel szemben”
(Az igazság pillanata. Bolgár György új műsora. Klubrádió, péntekenként 12.35–12.55)
Bolgár György körülbelül tíz éven át írta hetente hasonló szellemű cikkeit a 168 Órába (Hogy mi van?), majd újabban a Népszavába írja a sorozatot Hazugságvizsgáló címmel, minden szombaton elolvasom. A március 9-i írásának az volt a címe, hogy Az ultimátum hete. Bár ugyanarról a hétről szólt, mint a rádióműsor, és óhatatlanul ugyanazok voltak a fontosabb témák, az ottani négy kiigazítás nem egyezett meg sem nyelvileg, sem érvkészletében azzal, ami elhangzott, magyarul nem a cikket mondta el Bolgár a rádióban. Ez egyrészt azt jelzi, hogy úriember, másrészt azt, hogy rengeteg a félrevezetés és sokféle cáfolat lehetséges.
Grecsó Krisztián: Négy üres szék
(Abai Hírek, Abai Városi Televízió)
Az Index szúrta ki az Abai Városi Televízió egyik műsorát, az Abai Hírekben – mi más lenne fontos a városban – a képviselőtestületi ülésről készítettek összefoglalót, melyről fegyelmezetten illik beszámolni. Örkény és Spiró zseniális abszurditása elevenedik meg a mogorva és szomorú képeken, a magyar zászlók előtt magyar emberek ülnek, és van négy üres szék is, mert Kossa Lajos polgármester az abai délutánba várta Széll Kálmánt, Mahatma Gandhit, Martin Luther Kinget és a Dalai lámát is. A kép sajnos fix, egyetlen kamera veszi a jelenetet, nincs semmi mozgás, nem látni az arcokat, minden képviselő önmaga szobra, kínjukban mereven maguk elé néznek, miközben Kossa úr a láthatatlan világról beszél, és arról, hogy sok ismerőse van, aki másképpen tehetséges, mint ő, ők nem a megérzéseiken keresztül kommunikálnak a láthatatlan világgal.
Csuhai István: Aki ismeri a határait, annak nincsenek
David Foster Wallace: Végtelen tréfa. Fordította Kemény Lili és Sipos Balázs. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2018, 1114 oldal, 7999 Ft
A régi iskola tanítványaként, valamilyen nyilván idejét múlt eszmény híveként azt is gondolom, az íróság legelsősorban arányérzék, nemcsak a belefoglalás, a megfogalmazás, a megírás, hanem a kihagyás, az önfegyelem és az elhallgatás mestersége is, és különösen isten mentsen az okos írótól, aki minden helyzetet, karaktert, mondatot és szót olyan réstelenül és azonmód a szánkba rág, mint Wallace. A Végtelen tréfát bölcsészkari tornamutatványnak tartottam, a magam olvasását is csupán tornamutatványnak (régen túl voltam már a fordítók ígérte fordulóponton, a 160. oldal környékén), és ha hivatalból nem szorulok bele abba a helyzetbe, hogy végig kell olvasnom, valahol a kétszázadik oldal táján biztosan letettem volna ezt a könyvet.
És csodák csodájára, úgy a négyszázadik oldal után az egész egyszerre beindult és visszamenőlegesen is megvilágosodott (pedig az emlékezetemben már kikerestem Szerb Antal 1941-ből származó, Joyce-ra vonatkozó mélységesen gonosz és igazságtalan szavait.
A HÉT KÖNYVEI
A könyvújdonságokat az Írók Boltjának (Budapest VI., Andrássy út 45.) segítségével adjuk közre. A listát összeállította: Négyesi Móni. A könyvek 10% kedvezménnyel megrendelhetők az irokboltja.hu weboldalon.
Antal Nikolett: Ex libris
Csutak Gabi: Csendélet sárkánnyal
Mécs Anna: Gyerekzár
Juhász Tibor: Salgó blues
Csepelyi Adrienn: Belemenés
Hahner Péter: Kik vagyunk, honnan jöttünk?
Honfoglalás. Szerkesztette B. Szabó János és Sudár Balázs. Osiris Kiadó, Budapest, 2018, 755 oldal, 8980 Ft
A szerkesztők rendkívül gazdag antológiát állítottak össze történelmi forrásokból, tanulmányokból, a nemzeti emlékezet irodalmi, politikai, képző- és filmművészeti dokumentumaiból, látványos és jó minőségű, színes képek és térképek felhasználásával. Különösen érdekesek azok a szemelvények, amelyekből megtudhatjuk, hogyan ismertették a magyar honfoglalást a szomszédos országok történészei. Elolvashatjuk, milyen széljegyzeteket fűztek az illetékesek a millennium megünneplésének 1893-ban elkészült programtervezetéhez, és megtudhatjuk, hogyan ápolta Pusztaszer emlékét Berecz János. Fény derül arra, miért tekintik költőink a kizárólag Afrikában található párducbőrt az ősmagyar vitézi öltözet nélkülözhetetlen tartozékának, s megtekinthetjük, hogyan csapja fejbe Lehel vezér a császárt a SZIT szappanok vásárlóinak járó „albumba gyűjthető történelmi pillanatképen”.
Visy Beatrix: Én lázárok, te lázársz, ő lázár
Mesterházy Balázs: Soha nem látott bálnák hangja. Kalligram Kiadó, Budapest, 2017, 96 oldal, 2500 Ft
Az utolsó, a kötetnek is címet adó ciklus talán a legegységesebb és legsűrítettebb. A rövid versek bálnasóhajokként zúgnak fel mintegy összegezve a korábbiakban felvetett témákat, viszonyokat. Ahogy a vízbe beúszó ember visszatekint a part örökre tovatűnő látványára: „tudni lehetett, hogy ezt, így, ezt a képet / most látom utoljára, és nem is lehet majd többet visszajönni hozzá.”
Időzve a versekkel azért sorra tárulnak fel a kötet erényei, szépségei és gondolati, érzelmi áramlatai.
Gyürky Katalin: Félelmeink, ha lecsapódnak
Zdeněk Svěrák: Mezítláb a tarlón. Fordította Forgács Ildikó. Napkút Kiadó, Budapest, 2018, 120 oldal, 1990 Ft
Svěrák a saját gyermekkora két évét, a héttől kilenc éves koráig tartó szakaszát használta fel „alapanyagul” ahhoz, hogy szépirodalmi alkotásában Eda családja nagyvárosból vidékre történő II. világháborús kitelepítésének következményeit ne a szülők, hanem a „csatolt rész”, a gyermek szemszögéből láttassa. Az ő szempontjait figyelembe véve érzékelteti velünk, hogy milyen az, amikor egy erőműben dolgozó, a német vezetésnek ellenálló apa magatartása miatt a prágai szolgálati lakásból az egész család a nagyszülők mezővárosi házába „száműzettetik”.
Bárdos Judit: Ariadné fonala
Egymáshoz szólunk. Hosszú hallgatás után. Szerkesztette Előd Nóra. Oriold és Társai Kiadó, Budapest, 2018, 225 oldal, 2900 Ft
A túlélők és megmentőik megalakították az Ariadné-csoportot. Később bekapcsolódtak ebbe gyerekeik, unokáik is. Mivel a mentők szükségképpen idősebbek voltak az áldozatnak szántaknál, közülük egyre kevesebben élnek. Csoportos beszélgetések során dolgozzák fel a történteket. Ennek a pszichoterápiának igen nagy a gyógyító ereje a trauma feldolgozásában. Van, aki így tud először beszélni a régen elfojtott emlékekről, így tud köszönetet mondani az életmentőknek, bocsánatot kérni az eddigi hallgatásért. Éppen ilyen fontos, sőt ma egyre fontosabbá váló feladata a csoportnak, hogy egyszerű tagjai és képzett drámapedagógusai rendszeresen járnak iskolákba, gyerekközösségekbe, hogy beszéljenek személyes élményeikről, a történelemről, a zsidó identitásról.
Spiró György: Sajtócsemege
Murányi Gábor: A sajtó szövedéke – Huszadik századi laphistóriák. Kronosz Kiadó, Pécs, 2018, 405 oldal, 4500 Ft
A fáradhatatlan Murányi Gábor, aki az elmúlt 30 év sajtótörténeti írásai közül válogatott ki negyvenkilencet, remek kötetet állított össze. Csaknem száz év rémületesen humoros pillanatait örökítette meg tömören mesélve. Lehengerlő a könyv indítása, a Horthyt, Sztálint és Rákosit dicsőítő évfordulós közlemények és elszólások szinte fokozhatatlanul mulattatóak, ám a szerző lebírhatatlan kutatószenvedélye a további tanulmányokat is élvezetessé teszi, beszéljen akár a nyilas orgánumok alapításáról, akár a kései negyvenes évek pártszemléletéről, vagy az 56 utáni megtorlást követően alapított újságokról, a felelős elvtársak dörgedelmeiről, meg az első szamizdatokról. Bárhol olvasunk bele a könyvbe ismét, újra ott ragadunk.
Vaderna Gábor: A modernitás veszélyei
Tolnai Lajos: Új föld, új szerencse. Az előszó írta Hites Sándor. Reakció Kiadó, Budapest, 2018, 140 oldal, 3290 Ft
A cselekmény középpontjában egy új telep önkéntes társuláson alapuló felépítése áll. Magáról az építkezésről viszonylag keveset tudhatunk meg (hacsak annyit nem, hogy majd’ mindenki erőn felül tett vállalásokat). Peterdy Károly a telepesek vezetője lesz, de a háttérből Hauzer irányítja a szálakat. Az új föld új szerencsét ígér. A modernizáció nagy ígérete áll itt a háttérben: a barbárok földjének meghódítása, a modern és hatékony társulási viszonyok tudatos kialakításának lehetősége, az urbanizáció mint a nyomor felszámolásának formája. Csakhogy a regényben a felépülő telep egy pillanat alatt a hitelezők markába kerül, a lelkes „argonauták” pedig képtelenek a változásra. Budapest XIX. század végi párját ritkító expanziójának itt olyan összetett leírását kapjuk, ahol hirtelen megmutatkozik az urbanizációs folyamatok összetettsége. (S persze még itt is vajmi kevés szó esik cselédekről, napszámosokról, gyári munkásokról, akiknek az életkörülményeiről Gyáni Gábor írt hajdan nagyszerű kis összefoglalást: Bérkaszárnya és nyomortelep, 1992).
I R O D A L O M
Takács Zsuzsa: A Játékos
Takács Zsuzsa: Utolsó napomon
Kálmán Gábor: Késő nyár
Kálmán Gábor: Hullanak
Kálmán Gábor: Ahogy halottak
Szilágyi Ákos: Egy fokkal
tekerőlantra
Szív Ernő: Kisbeszéd a tehetetlenségről
Kalapos Éva Veronika: Örülj neki
Először mindketten azt hittük, bepisiltem. Úszott alattunk az ágy. De aztán jött a fájdalom, és akkor már tudtam. Bernát nem akarta elhinni. Nem is volt hajlandó készülődni, kiült az ágy szélére, és duzzogott. Hogy nem vagyok normális, ilyen egyszerűen nincs. Ha meg bírtam volna szólalni, védekezem, de csak feküdtem összegörnyedve.
Mióta csak az eszemet tudom, kövér vagyok. Nem telt, molett vagy duci, hanem dagadt. Egy zsírdisznó. Szétfolyik a testem. Nem látszanak a melleim, azt se tudom, mekkorák lennének, ha nem hullámozna körülöttük a háj. Nem tudom, milyen formája van az arcomnak. Ez az én arcom, nem ismerek másmilyet.
Addig a reggelig sose gondolkoztam rajta, miért van mellettem Bernát. A középiskola első évében jöttünk össze, tizenhárom éve együtt vagyunk, nekem így természetes. Persze mindig kaptam döbbent pillantásokat, de arra már nem figyeltem, mit suttognak a hátunk mögött. Úgy tekintettem Bernátra, mint a jutalmamra. Ezt kapom cserébe ezért a gusztustalan testemért. Hogy valaki – rejtély, miért – szereti.
Berta Ádám: Bőröződő felület
– Biztos bemenjünk? – kérdi Anna.
– Nézzük meg, egyáltalán nyitja-e valamelyik kulcs.
Sanyi megint a szamárforma tokban kotorászik, félreteszi azt a kulcsot, amelyik a lenti zárba illett. Egy kis kék gyöngy akad a kezébe, mintha Lotti játékai közül keveredett volna ide.
Az ajtón keresztben hevederzár, a kilincs vonalában alsó, fölső. Sanyi reméli, hogy csak az alsó van bezárva. Az első próbálkozásra olajozottan nyílik az ajtó. Az előszobában vannak, megérzik a lakás szagát. Ferdén betűz a nap, eltolt világító négyszög a falon. Sanyi a konyhába megy, Anna tanácstalanul áll a fehéres padlócsempén. Csönd van. Sanyi kinyitja a hűtőt, a felső polcon négy zöldalmás gyümölcsjoghurt, a perforálás mentén nincsenek szétszedve, hogy egyben lehessen kosárba tenni. Jobbra mellettük más márkájú, nagy poharas tejtermékek. A hűtő alsó dobozában további joghurtok, az egész egy csíkos nejlonszatyorba bujtatva, a kamrában balról egy nagy barna polc.
Hidas Judit: Rend a lelke mindennek
Néha komolyan elképedek, mennyire elkorcsosultak mára az emberek. Olyanok, mint a robotok, csak parancsokat tudnak végrehajtani. Talán ez a sok technikai újítás, a kényelmes élet a gond, ez szoktatta le őket arról, hogy használják a saját fejüket, pedig erre még az ősember is képes volt. Jó lenne azokhoz az egészséges gyökerekhez visszatalálni! De hiába adjuk meg az esélyt a kibontakozáshoz, ha egyesek képtelenek ezzel élni.
Ez van sajnos anyámmal is, aki tényleg rendes, meg minden, de hihetetlen, néha mit képes művelni. Totál az őrületbe kerget a hülyeségével, aztán meg csodálkozik, ha kiborulok.
Kávai Katalin: Az öltöny meg a menyasszonyi ruha
A kétsoros, halszálkamintás öltöny legalább negyven éve egy meggyfából készült, dohányszagú kétajtós szekrényben lógott, amit kívülről rézfogantyúk díszítettek. Az ajtószárnyakon a vakfoltos tükrök minden nyitásnál enyhén megremegtek és zajt csaptak, mint a rigolyás vénasszonyok, akiket fölöslegesen zaklat a postás. Ebben a szekrényben lógott az öltöny naftalin golyócskákkal teli zsebbel, kétsoros gombolással, békebeli angol szövetből. Aurél bácsi, Léna nagybátyja, Kornélnak adja közelgő esküvőjükre. Az öreg emlékszik rá, hogy az öltöny megboldogult felesége első férjének készült, de már nem viselhette. Ivánnal szívroham végzett arra a hírre, hogy deportálják őket a gettóból.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.